szórványos felhőzet
erős felhőzet
Girbegurba fecsegések 1.
A mindenkori mában a tegnapot akarjuk összeforrasztani a holnappal. Miközben a valóság girbegurba és nem mindig kiszámítható, a legtöbb ember álmaiban, terveiben egyenes vonal mentén, botlasztók nélkül rohan egyikből a másikba, lehetőleg valamilyen nagyság felé fut. A dicséret és a csodálat fokozza a sebességet, de el is fedheti az eredeti célt, aminél egyszeriben fontosabbá válik. Amíg a valóság tetten érhető a tervekben, mondjuk, a mezőgazdász bővebb gabonatermést akar, a tudós a kísérleteinek eredményét szeretné látni, a művész az eddiginél jelentősebb alkotásokat létrehozni, és hasonlók, addig meg is kapják a megbecsülést és a bámulatot, mert környezetük tetterősnek és céltudatosnak látja őket. Igazi, feddhetetlen nagyok viszont kevesen születnek. Eszembe jut erről az örökifjú vicc: Móricka, a ti falutokban születtek nagy emberek? Nem, tanító néni, a mi falunkban csupa kisgyerek születik. A nagyokból nemegyszer ismert „szentek” lesznek, míg más nagyok éppenhogy ismeretlenül, különösebb éljenzések nélkül élnek, még az is megtörténik velük, hogy magát a munkát jobban tisztelik, és elégedettebbé is teszi őket, mint a kihangosított sikerek. Nem tudom, hogy a mindenkori nagyok felé forduló rajongásban mennyi a bevallott vagy bevallatlan irigység, leginkább akkor, amikor az illető éppen a mások álma helyett teljesít. Na és mi történik, ha a ma megtorpantja a felfelé ívelést, vagy az ellenkezőjébe fordítva, a holnapi irány lefelé mutat? Ha a siker elmarad, és a bukás válik nyilvánvalóvá? Nem tudom, mikor lesz a csodálatból csalódás, majd kaján rosszmájúság, és ki hogy éli meg, amikor a tegnap ünnepeltről kiderül mai hétköznapi kicsinysége. Ildomos hangosan is kimondani azt, hogy tévedés volt nagynak hinni őt, hiszen eszmei mértéke olyan, vagy rosszabb is, mint mindenki másé? Máris csupán néhány szótekerés szükséges ahhoz, hogy a céltudatosból valóságtévesztő idealista, netán egészségtelen karrierista, a tetterősből munkamániás váljon, na és a hódolat is egy csapásra megbénulhat, ha épp nem válik szégyellnivalóvá. Innentől kezdve már nem ünnepelni való hírességekről és rajongóikról, hanem áldozatokról beszélhetünk, merthogy sérült ego fogad mindkét oldalon. Bátorság vajon beismerni eközben, ha valaki a saját túlpörgetett énjének az áldozata? Vagy éppen másokat hibáztat. Engem nem annyira az istenáldotta (vagy ördögtől való) nagyság, és az ugyanvalóst istenáldotta (vagy ördögtől való) kicsinység érint meg, hanem az átváltozások szomorúsága. Minek kukkolni az élettörténetek hasadt résein át! A lényeg úgyis láthatatlan marad, ha nem szolgál tanulságul. Minek lapozni a hogyan-légy-sikeres-féle útmutató tankönyveket, vagy minek is lehet nevezni az ilyesmit! Szélhámos vagy épp cinikus szerzők életmódtanácsokat osztogató, műfajilag meghatározhatatlan segédkönyveit, ilyen irányú horoszkópokat és egyéb dilettáns, hazug és hazugságra buzdító alkotásokat. Ám ezek olykor azért válnak hihetővé, mert esetleg tartalmazzák az egyetlen tagadhatatlan alapigazságot, hogy az erő benned van, így az „önerő” joggal felmagasztalódik. A hazugság végső soron ott kezdődik, amikor anélkül, hogy ismernének, megmondják, mit kezdj vele. Még nem sikerült olyannal találkoznom, amikor itt-ott átlapozom őket, amelyik arra buzdítana, hogy tanulj tehetségedhez, képességeidhez mért szakmát, válassz hivatást, és munkálkodj, dolgozz. Persze, ez az eszme egy bővített mondatba bőven belefér, éppen ezért nem is kell hozzá egy egész (segéd)könyv. Aquinói Szent Tamás (1274–1226) egyszerűen, a munka milyenségével meghatározta, ki hová tartozik: „Aki kézzel dolgozik, az kézműves. Aki kézzel és ésszel, az mester. Aki kézzel, ésszel és szívvel, az művész.” Szerénységre inthet minden rendbéli embert a bölcs mondás is: tisztelettel köszönj mindenkinek, akivel találkozol a csúcsra felfelé haladtodban, mert lefelé ugyanazokkal az emberekkel fogsz szembemenni. Hányszor, de hányszor leírták már, de mindig elfelejtjük újraolvasni, hogy az igazi lelki nagyság a szerénységben mutatkozik meg legjobban. Aquinói Tamás személyéhez kötik a következő anekdotát. A római kolostorba egy napon idegen magiszter érkezett, aki igen felfuvalkodott volt a saját hivatali rangjától. Csomagjait cipelve körülnézett, hogy kivel vitethetné azokat. Meglátott egy imádkozó szerzetest, mindjárt rákiáltott: Hé, te dagadt, együgyű! Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat – hazudta. Tamás testvér némán vitte a nehéz pakkot. Ám egyszer csak szembejött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa, Tamáshoz sietett, megcsókolta a köntöse szegélyét és fölkiáltott: Tamás atya, miért viszed helyette? A magiszter akkor nagy szégyenkezve bocsánatot kért azért, mert a mezítlábas Tamást szolgának nézte. Szerintem a magiszter bocsánatkérése hazug, hisz nem felismerésből fakadt, hanem megmondták neki. Ám Tamás válasza a szenté: Nincs mit megbocsátanom, szolgáló testvér vagyok. Bizonyos, hogy ma sem árt néha ismeretlenül szolgálni, lassítani hegyre felfelé az elkötelezettség hűségében is, mert furcsa mód, a megállás is továbbhaladás. Az igazi szolgálat és elmélyedt munka közben pedig nincs időnk az időn gondolkodni.
Kozma Mária
.jpg)
