Belebújtam az alkonyatba, alagutat ástam az almafába, gyökereiből szívtam a tavaszig érő keserű életet. Arcul csapott egy rózsaág, mert összeziláltam a megfagyott kertek szép nyugovását. Ki vagyok én? És a tetszhalott tél meddig emészti a felcicomázott őszi vidéket? Mert elmegyek, el e világból, Isten jelére, de addig megkeresem még azt a mezőt, hol boldog a lélek, ki benne pihen. * * * Aztán csak álltam, a szürke ég már összeért a tájjal, egyenes törzsű fenyők riogattak. Honnan való bennem e rémület? … a tölgyek rokonának lenni? Nyárfák haját lobogtatni? Akácok selymét simogatni? Tépni hársvirágot, katángkórót, orgonaágat… Az Olt tükrében sohasem látott büszke tekintet: „Ez a világ nem testálódott…” Fejüket rázták a vén remeték, és valami végtelen elszántság szikrázott a tiszta mezőkön, fel, egészen a Hargitáig.   Emelj magasba Bolyongok árnyéktalanul, minden imám a földre hull. Nem égek és nem égetek, terítsd rám, Uram, felleged. Emelj magasba: fű vagyok, eltipornak a vándorok. Láng vagyok: óvjad pisla fényem, hogy ne haljak meg még egészen. Víz vagyok, keskeny csermely-ág, kővel rekeszt el a világ. Ha nem vigyázod utamat, minden szekér belém szalad. Bolyongok árnyéktalanul, minden imám a földre hull. Nem égek és nem égetek, terítsd reám szerelmedet. A cikk a Hargita Népe március 29-i húsvéti mellékletében jelent meg.