Van a függőágyban való heverészésben valami olyan gyógyító gyönyörűség, hogy a magam részéről receptre íratnám fel mindenkinek. Heti pár óra, szigorúan kertben, madárcsicsergéssel, súlyosabb esetekben patak és erdő mellett. Igazán akut probléma felmerülésekor tetézném öreg fa ágán szaladgáló mókussal, faszénen sülő hús illatával és jéghideg sörrel. Szerelmi gubancra a kúrát kiegészíteném az eddig felsoroltak mellé jó könyvvel és jó baráttal, pénzügyi gondoknál pedig éjszakai hullócsillag-bámulással és szapora önhintáztatással is. Maga az adósságcsapda is hinta-palinta, nem nagyon táplálkozik másból, mint az ember azon képességéből, hogy összemossa a vágyait a valós lehetőségeivel. Félreértés ne essék, nem arról beszélek, amikor hirtelen és váratlan beüt a mennykő, így egyszerűen nincs más megoldás, mint a kölcsönkérés, hanem arról, mikor meglett, komoly, középkorú emberek a kenyérpirítótól a tévén át, nyaralástól a gyermek sífelszereléséig mindent hitelre vásárolnak. Persze, ki ne vágyna úribb autóra, nagyobb házra, jobb környékre, egzotikus utakra, szép ékszerekre? De milyen áron mutatunk többet, mint amik vagyunk? Néha elfelejtjük, hogy érhet bennünket baleset, munkaképtelenné válhatunk, sújthat minket elbocsátás, vagy megszűnhet a munkahely. A társunk, ha eddig főleg az ő kontójára éltünk, bejelentheti, hogy ő most akkor köszöni, de neki ennyi elég volt, és mi ott állunk megfürödve. Főleg a nőtársaimnak mondom, de nem csak: ha eladod magad, az is leszel, áru, és ebben az esetben a „tulajdonosod” lakása nem a te lakásod. Egyvalamid lehet, ami biztos ebben a tébolyult világban, a saját, piacképes tudásod. Ezzel tudod eltartani magad és a hozzád tartozókat, történjen bármi. Ha nem vagy kiszolgáltatva, az magabiztosságot, tartást ad. Saját ajtód sarkig tárni annak, aki menni akar, némileg könnyebb, mint két bőrönddel és három gyerekkel hazaköltözni az elviselhetetlen anyádhoz, és hallgatni, hogy ő „ugye megmondta?”, vagy maradni, és naponta hagyni, hogy töpörödjön a lelked. A minap egy ismerősöm nagy örömmel újságolta, hogy sikerült újabb hitelvonalat szereznie. Kérdésemre, miszerint nincs már elég adóssága, azt felelte, ez más, ez céges adósság, nem magán, és különben is, csak ennyi és ennyi havonta. Nem vagyok gazdasági szakember, csak annyit tudok, hogy minden adósságot meg kell adni, és a bankok jellemzően nem jótékonysági intézmények. Amikor már ott tartunk, hogy adósságból adunk meg adósságot, akkor nagy a baj, mert ez mindig csak nőni fog, nem csökkenni. Felelősnek tartom az oktatási rendszert is. Nagyon fontos a mindennapi életben tudni – Tibi atyával szólva –, hogy a mitokondrium a sejt energiaraktára, de talán azt sem ártana megtanulni, hogy ha ennyi és ennyi a jövedelmem, akkor ennyit és ennyit költhetek anélkül, hogy instabillá válna az egzisztenciám. Ha keresek tíz almát, akkor abból egy almát tegyek be a kamrába megtakarításként és még egyet a váratlan kiadások alapjába. A régiek sokat tudtak. Túléltek háborúkat, járványokat, éhínséget. A mai napig őrzöm nagyanyám receptfüzetét, amelyben vannak olyan süteményreceptek, hogy nem kell bele se liszt, se vaj, se tojás, se cukor. Előfordult, hogy egy élet során többször is a nulláról kellett elölről kezdeni, de valahogy megcsinálták. Nem tudjuk, mi vár ránk. A közgazdászok húzzák a vészharangot, baj lesz, mondják. Tudatosabbá kell válnunk, a fogyasztásaink terén is. Csak addig nyújtózzunk, ameddig az a bizonyos takaró ér. Ne dobjuk ki, javítsuk meg! Pokolba a fast fashionnel! A hintáztatást pedig tartogassuk a függőágynak.

Rátz-Illés Mária