Frida Kahlo (1907–1954) különös helyet foglal el a művészettörténetben, de a mindennapi létben is, ha írhatok le ilyet. Kevés olyan emblematikus nő és festőművész élt a világon, mint amilyen ő volt. És ezek után máris elgondolkozhatunk azon, hogy miért az Újvilág adta nekünk a leghíresebb vagy legtöbbet emlegetett női alakokat: Frida Kahlo, Eva Perón, Marylin Monroe. Vagy, miért emlegetjük szinte kötelező módon az ott híressé vált nőket, míg öreg kontinensünkön kevésbé foglalkozunk velük, hiába volt Simone de Beauvoirunk, két (!) Nobel-díjas Marie Curie-nk vagy Valentyina Tyereskovánk, valahogy mégsem övezi őket az a nimbusz, ami az előbbieket. Talán az egy Diana hercegnőt leszámítva, aki mellesleg a házasságán, illetve ki-félrelépésén és eleganciáján kívül semmi mással nem írta be magát a történelembe, ám ez elég volt a médiának, hogy híressé tegye. Azt hiszem ez a téma is megérne egy misét, kultúrtörténészek találhatnának benne csemegézni valót. Frida Kahlóval, pontosabban nyomaival, sajnos nem találkozhattam Mexikóban. A város szélén, Coayacánban született, élénk kék színű házát – amely ma múzeum –, autóbuszból megpillantottuk ugyan, de nem álltunk meg, mert állítólag felújítás miatt zárva volt. Bevallom, ez nem volt akkor trauma, mint az, hogy Brazíliában, Petropólisban, nem láthattam Stefan Zweig villáját. Bár elég sok mindent tudtam a világ (egyik) leghíresebb festőnőjéről, alakja valamiért sokáig nem tudott közel kerülni hozzám. Nekem túl vad, túl szenvedélyes, túl gátlástalan, túl díszes és túldíszített, egyszóval túl sok volt, bár különlegességét mindig elismertem, és ma már a festészetét is más szemmel nézem. Mert sokáig, még Mexikóban jártamkor is, csak néhány reprót láttam a munkáiról, inkább azokról, amelyek gondolatiságukkal váltak ismertté, vagy bizonyos életeseményeket örökítettek meg és épp ezért nem annyira művészi kivitelezésükkel, sokkal inkább az általuk közölt gondolattal, helyzettel hatottak rám, mint a Henry Ford kórház, amely a végtelenül fájdalmas, mert örökérvényű, vetélését felidéző, vagy a Csak néhány apró szúrás, a Riverával való kapcsolatát megörökítő festmény. Ez utóbbin egy meztelen nő fekszik fehér ágyban, csapzott fekete hajjal, számtalan késszúrással, egyik lábán masnis cipővel; mellette vérfoltokkal tarkított fehér inges, fekete kalapos férfi áll, egyik kezében késsel, másikat lazán félig zsebre dugva. Ezek, bár kivívták a szakma elismerését, és jómagam is értettem, de nem szerettem őket. [caption id="attachment_120248" align="aligncenter" width="1876"] Csak néhány apró késszúrás[/caption] Aztán három évvel mexikói utam után, 2018 nyarán, Budapesten, a Nemzeti Galériában végre szemtől szemben találkozhattam egy nagyon igényes kiállítás keretében, nemcsak művei gazdag választékával, hanem történetével és utóéletével is. Frida édesapja Németországból származott, lánya magyar zsidóként emlegette, ám ezt a kutatások nem erősítették meg, Mexikóba feleségével érkezett, akinek halála után egy mesztic nővel kötött házasságot. Négy lányuk született. Közülük Frida a harmadik, állítólag a legokosabb és legönfejűbb mind közül. Rendszerint kiemelik, hogy sokat szenvedett, ami igaz és fontos is, mert kívül is, belül is részben ennek következtében vált olyanná, amilyennek a világ ma is ismeri. Hétévesen gyerekparalízisen esik át, amelynek következtében jobb lába elformátlanodik. Ezt később nadrággal (egyáltalán, férfias viselettel) és a tehuana népviseletből ihletődött hosszú szoknyákkal takarja el. Apja sportolásra is szoktatja, részben, hogy legyőzze a betegség következményeit, részben, mert a legtehetségesebb gyermekének tartja, és így a meg nem született fia helyett őt oktatja mindenfélére. Tizenöt évesen az első 35 lány egyike volt, akit felvettek a középfokú oktatást biztosító Escuola Nacional Preparatoriába, ami igazi kiváltságot jelentett. A Sapkások nevű fiú csoport tagja lesz. Anyja ellenezte a tanulást, apja ellenben támogatta. Orvosnak készült, de azért festőleckéket is vesz. Tizennyolc évesen újabb trauma éri: autóbusz balesetben súlyosan sérül a gerince és a medencecsontja. Gipszágyban fekszik hosszú ideig. Feje fülé tükröt szereltet, nézi magát és lefesti. Így kezdődik festői karrierje, saját magát, életét, helyzetét örökíti meg, első sorban önmagának, ami aztán Rivera hatására válik teljessé és életcéllá. A híres, 21 évvel idősebb festőt állítólag először akkor kezdte csodálni, amikor az, több társával együtt, az iskola falaira készítette képeit. Balesete után már tudatosan kereste a művészt, megmutatja neki néhány olajképét, tanul tőle, és közben kapcsolatukból életre szóló, fájdalommal, megcsalással, házassággal, válással és újraházasodással tarkított szerelem lesz. Frida Kahlo saját örömére, valamiféle öngyógyító tevékenységként kezdett festeni, mindent, ami számára fontos volt. Az elején nem is értette, miért érdeklődnek mások is a művei iránt. Ám közben az USÁ-ba utazik férjével és kitárul előtte a múzeumok világa, sokat fejlesztve a stílusán. Harminc évesen már híres, rövidesen Párizsba is eljut, ahol a szürrealisták maguk közül valóként tartják számon. Kiállítást is szerveznek Mexikó címmel, ahol Frida festményei központi helyet foglalnak el, a Louvre pedig megvásárolja egy művét! Karrierje csak felfelé ível, gondolkodása pedig egyre inkább a politika és a társadalmi kérdések fele fordul. Erős marxista meggyőződése, feminista beállítottsága természetesen teszi a kor haladó figurájává. Személyisége ötvözte a társadalmi érzékenységet, a társadalmi igazságtalanságok ellen, a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelmet az érzékiséggel, meg a túlérzékeny, látomásokra hajlamos lélekkel. Ám a teste nem képes lépést tartani. Egyrészt romlik idővel az állapota, de a sok fájdalomcsillapító és az alkohol sem tesz jót neki. Többszöri műtét után amputálják a lábát, gyenge, beteg, életkedve sem a régi. Minden jel arra utal, hogy a hivatalosan tüdőembóliának tulajdonított halála helyett a valóságban 47 évesen önkezével vetett véget a túlszenvedett életének. Hatása később vált rendkívülivé. 1984-ben a nemzet művésze lesz, 2010-ben pedig az 500 pesós bankjegyre került az önarcképe, amivel a nemzeti panteon legelőkelőbb helyének egyikét foglalta el. Alakja mára brand lett nem csak hazájában. Számos híres divattervezőnek – Jean Paul Gaultier, Alexander McQueen és Dolce &Gabana –, de a fast-fashion cégeknek is ihletforrásul szolgált egyedi stílusa: kontrasztos színei, ékszerei, virágkoronái, fűzői, és önarcképei is képzőművészeket, fotósokat, díszítőművészeket ihlettek meg. Mégis, Alejandro Gomez Arias, egykori iskolatársa és szerelme szerint: „annyira ellentmondásos és sokrétű személyiség volt, hogy elmondható: több Frida létezett. Talán egyikük sem volt az, aki lenni szeretett volna.” Ki tudja…

Albert Ildikó