– A mindenségnek nincs más választása, mint egyenletes haladás a tökéletesség felé – bólogatott a padon elterpeszkedve idősb Kálnoky Edömér Eduárd okleveles professzionista. Legalábbis két nappal korábban így mutatkozott be nekem. Azért idősebb, magyarázta meg, látva arcomon a hökkenetet, mert ő az idősebb. Ám a professzionistával már adós maradt.
Az éjszaka folyamán váratlanul kitavaszodott, ettől meg egészen fel volt villanyozva. Amúgy meg állandóan fel volt villanyozva.
– A jövő valójában nem lehetőség, hanem ígéret, amit a sors már aláírt és lepecsételt és… – merengett.
Vállat vontam. Ő a professzionista, nem én. Jelentsen ez bármit.

Rágyújtott, engem is megkínált. Jelentőségteljesen szívogatta az orrát, majd beleszürcsölt a tűzforró kávéjába, és váratlanul a térdemre csapott:
– Mindenki mosolyogni fog, teccik érteni? Mindenki! Akár akar, akár nem…
Tavaszi derű és optimizmus zsongott a levegőben. Én rágógumiízű instant teát ittam, ő kapucsínót. Méhek döngtek, legyek cirkáltak, kakukk huhogott a lombok között, langyos szellő borzolta cigarettáink füstjét…
A történelem nem valami körforgás, magyarázta tovább idősb Kálnoky Edömér Eduárd, hanem úgy képzeljem el, mint egy felfelé ívelő spirált, amely a totális eufória felé tart. Beletorkollik, ha úgy tetszik. És ha objektív, modellező szemlélettel vizsgáljuk az entrópiát, sóhajtott, azt láthatjuk, hogy a káosz valójában csak a rend előszobája, a szenvedés pedig csupán egy szoftverhiba az univerzum nagy operációs rendszerében, a Nagy Algoritmikus Szingularitásban, amit a dolgok elkerülhetetlen evolúciója éppen most javít ki, a szemünk láttára. Már ha van szemünk látni.
– A rosszkedv hamarosan olyan elavult fogalommá válik – lelkendezett tovább –, mint a gőzgép vagy a vezetékes telefon, maga a kifejezés is értelmét veszti.
Nem tudom, milyen arcot vághattam, mert sietve elmagyarázta:
– A fejlődés iránya matematikai szükségszerűség, az egyénnek nincs más dolga, mint hátradőlni, átvitt értelemben persze, és sodortatni magát az árral. Ismeri Leibnitzot?
– Valami rémlik… Raktáros volt a Simering Impexnél? – kérdeztem.
Idősb Kálnoky Edömér Eduárd megsértődött:
– Na, nem kell mindjárt gúnyolódni… Hanem meg kell állni egy pillanatra, és hátralépni, nem egyet, tízet, és úgy szemlélni a dolgokat, hogy láthassuk a nagy egészet. Mint egy festménynél. Érti?
– Mit mondott? Mi a maga foglalkozása? – vetettem közbe. Már-már kezdtem bizakodni, és attól tartottam, meglesz a böjtje.
– Órásmester. Okleveles órásmester vagyok, és professzionista, kérem tisztelettel…
– Na! Jöjjenek szépen, maguk jómadarak! – reccsent a kétajtós szekrény méretű ápoló a hátunk mögül. – Gyógyszerosztás!
Felpattantunk a helyünkről. Az ápoló gyöngéden, de határozottan karolta át idősb Kálnoky Edömér Eduárd órásmester és professzionista vállait:
– Kivéve maga, Kálnoky bácsi. A doktor úr szerint túl erős magának az az antidepresszáns, amit kap, és újat fog felírni…