Búcsú a mérsékelt jobboldaltól
A magyar mérsékelt jobboldal, úgy tűnik, már a múlté. Egykor azt hittem, úgy is lehet egy politikai közösséghez tartozni, ha a vadhajtásokkal nem értesz egyet. Voltak is ilyen jelzések, gesztusok jobbközépről, hogy nem muszáj mindenkinek vallásosnak lennie vagy kedvelnie a pátoszos nemzeti romantikát, ha a nagy néppárt közösségéhez szeretne tartozni.
Az antiorbánizmus vallás – jelentette ki tíz évvel ezelőtt Tamás Gáspár Miklós filozófus. Igaza volt, de azóta már egy másik vallás hódít egyre inkább Magyarországon és a határon túli magyarok körében, nyugodtan nevezhetjük kormányzási helyzetbe került háttérhatalom-hívők közösségének. (A DK-s szekta mellett persze, de az jóval kisebb.) Legalábbis a legerősebb magyarországi párt szellemi holdudvarában egyre jobban előtérbe kerülnek a korábban inkább csak radikális jobboldali berkekben népszerű gondolatok. A régebb még a mérsékelt jobboldalon is nagyjából blődségnek tartott „háttérhatalmazás” sajnos mára egészen elfogadottá vált a leuralt közbeszédben. Amit korábban sokan nem vállaltak volna fel, mert még a jobboldalon is cikinek számított, azt ma már bátran, akár dacosan, kimondják. Ez határon innen is jól érződik, a határok fölötti nemzetegyesítés annyira jól sikerült, hogy a közbeszéd ugyanaz lett itt is.
A magyar mérsékelt jobboldal, úgy tűnik, már a múlté. Egykor azt hittem, úgy is lehet egy politikai közösséghez tartozni, ha a vadhajtásokkal nem értesz egyet. Voltak is ilyen jelzések, gesztusok jobbközépről, hogy nem muszáj mindenkinek vallásosnak lennie vagy kedvelnie a pátoszos nemzeti romantikát, ha a nagy néppárt közösségéhez szeretne tartozni. Idővel azonban ez megváltozott, és az ébredés keserű volt: az egyre harsányabb, immár hatalmi pozícióból támadó politika már nem tűri ezt, és akárcsak az ötvenes évek kommunizmusában, ma is könnyen rád ragasztják – jobbára érvek nélkül – a „liberális elhajló” vagy ehhez hasonló, egyértelműen ellenségként feltüntető címkét, ha nem állsz be a sorba.
Kissé arra emlékeztet ez, mint amikor egy térítő kisegyház ökumenikus szellemben közelít a kiszemelt áldozathoz, aztán ahogyan egyre jobban behálózza, akkor kiderül, hogy csak abban az egy felekezetben üdvözülhetünk, az az egyetlen igazság, a többi csakis a kárhozatot jelenti. Hasonlóképpen, valamikor még vitáztak egymással a miniszterelnök-jelöltek Magyarországon, hittek (vagy eljátszották, hogy hisznek) a politikai váltógazdaságban, pluralizmusban, ma viszont már azt üzenik, hogy ha nem ők nyernek, eljön a világvége és vele együtt a pokol. És aki nem akar ebben a vagy-vagy játékban részt venni, az áruló vagy jobb esetben szegény megtévesztett – nem ússza meg, mások mindenképp eldöntik róla, hogy politikailag-ideológiailag melyik brancsba tartozik.
Mindehhez már akár hozzá is szokhattam volna. De hozzá lehet-e, vagy inkább: hozzá szabad-e szokni? Miről is van tulajdonképpen szó? Az üvegplafonnak (ezt a kifejezést a politológiában a szélsőséges pártok felső korlátjának illusztrálására használják, miszerint nem tudnak bizonyos százaléknál nagyobb arányt elérni) Trump és magyar szimpatizánsai egyaránt csákánnyal estek neki, felülről, a fősodor felől, miután feljutottak oda. Nagyjából sikerült szilánkokra zúzni a radikálist a középtől elválasztó réteget. Az itteni emberek többségének, úgy tűnik, nem esik le, hogy miközben itthon esetleg gúnnyal, megvetően figyeli egyes kisebb vallási szervezetek tagjait, szertartásait, vagy csak nem veszi őket komolyan, a hasonló vallási tömörülések a magyarországi vezetők által is szimpatizált amerikai politikus mögött eléggé masszívan, tömegesen ott vannak – az USA-ban ezek erősebbek, mint azt itt gondolnánk. És az általuk képviselt keresztény fundamentalista világkép kezdi meghatározni egyre erősebben a magyar jobboldali mainstream gondolkodását is, amint azt beszélgetős műsorok meg cikkek ezerszámra tanúsítják. Az elit- és értelmiségigyűlölettel (mintha csakis liberális elit meg értelmiség létezne) együtt ráadásul, kapcsolt áruként, tömény tudományellenességet is kapunk. Tudományágakat támadnak meg, és ellenük uszítanak, legyen az szociológia vagy épp biológia. A nem a szájuk íze szerint kutató, mítoszromboló történészcsoport sem ússza meg a szitoközönt. Egyes jobboldalinak számító influenszerek újjáélesztenek olyan rég meghaladott, ma már bugyutaságnak számító álvitákat, mint hogy igaz-e az evolúciós elmélet (miközben a római katolikus egyház ezt a dilemmát rég feloldotta: szerinte az evolúció csakis Isten akaratával történhetett, az elmélete nem mond ellent a teremtésben való hitnek – ennek tömör összefoglalását lásd itt: https://vasarnap.hu/2019/02/12/a-katolikus-egyhaz-bekeben-megfer-az-evolucio-elmeletevel/). A szexuális irányultságokról és identitásról szóló tudományos megállapításokat hasonló meggyőződéssel támadják, mint a kreacionisták az evolúciós elméletet, félremagyarázva és áltudományosnak nevezve híveik előtt az ezekkel foglalkozó kutatásokat. A többség nem veszi a fáradságot, hogy egyáltalán utánanézzen szitokszóvá változtatott fogalmaknak (mi is az a gender?!), így alkalma sincs megérteni bonyolultabb magyarázatokat, megelégszik azzal, amit az általa követett vezetők és influenszerek eléje raknak.
Ha ezt az alternatív világképet vállalja fel egyre cinikusabban az (egykor jobbközép) jobboldal, úgy már érthetőbb sok magyar oroszszimpátiája, nemde? Merthogy mindemögött, ha jobban megvizsgáljuk, tulajdonképpen a Nyugattal szembeni, LMBTQ- és woke-mozgalmak, bevándorlók miatti ellenérzés és a keleti „normalitás” iránti szimpátia húzódik meg. Ez egy csomagban jár a fent említett elit- és tudományellenességgel. És erre játszik rá egyre inkább a politika, amikor néphergelés céljával az értékkonfliktust veszélyesnek, érdekkonfliktusnak állítja be.
Mindezekről azonban nálunk még szerencsére szabadon lehet beszélni, anélkül, hogy véletlenül kiesnénk egy tizedik emeleti ablakból. Könnyű nekünk itt a földszinten.