Izgalmas kiállítás zárult tegnap a Megyeháza Galériában: a háromszéki Lakóca csoport tagjainak alkotásaiból láthatott ízelítőt a nagyérdemű. A csoportról munkásságáról Vargha Fruzsina művészettörténész gondolatai olvahatók az alábbiakban. Origo. A művészek ezzel a címmel látták el kiállításukat, műveiket pedig az eredet, a források, az inspiráció jegyében fogalmazták meg és mutatják be nekünk is. Vajon mi okból? – tehetjük fel szerintem jogosan a kérdést. A kortárs képzőművészet meglehetősen sok pontja hiányos és homályos, leginkább művészeti és művészettörténeti szempontból. Rengeteg a kérdés nemcsak a közönség részéről, de sok esetben a nagybetűs Szakma részéről is. Alapvetően azzal szembesülünk, hogy az alkotások jelentős részét vagy nem értjük, vagy pedig túl egyértelműnek találjuk. Hogy miért van ez így? Talán többnyire amiatt, mert úgy gondolhatjuk, hogy ezek az alkotók még fiatalok. Lesz még idő és lehetőség beszélni velük, megérteni őket, felfedezni a titkaikat, így inkább koncentráljunk arra, ami sokkal közelebb áll a mulandósághoz. Összpontosítsunk arra, AMI vagy AKI már nincs, nehogy végleg az enyészeté legyen. Szerintem ez nagyon téves gondolkodás. A ma alkotójával éppúgy foglalkozni kell, mint a tegnapéval, és éppúgy foglalkoztatni is kell. Egy másik kérdés, az előzőből kiindulva adottá válik: Mi lesz ennek az eredménye? A választ megtaláljuk, ha csak szétpillantunk a teremben. A kortárs kiállításokra begyűlt látogatók száma és személye. A művészek eljárnak egymás kiállításaira. A művészettörténészek, történészek, az úgynevezett szakmai elit eljár a kiállításokra. A barátok, családtagok, eljönnek a megnyitókra, de új arcokat nagyon ritkán és nagyon kis számban fedezhetünk fel. Hiányzik a kapocs a társadalom és a művészek között, sajnos még néha a művészek és a művészettörténészek között is. Visszatérve azonban a címben megfogalmazott eredethez, nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, hogy minden mű egyik legfontosabb alapja az ihlet. Mi lehet ihletforrás? Mi hathat ihletőleg? Bármi tulajdonképpen. Megfigyelhetjük, hogy az alkotók mindenikét valamilyen más jelenség ragadja meg. Egy életkép, helyszín, egy kis darabka a természetből, egy kő, egy kép, egy illat, esetleg valamilyen szag, egy darabka piszok, vagy éppen az állati ürülék. Vagy a technika, vagy a forma, vagy a hatás származik valamilyen egészen egyszerű elemből. Az ihlet megmutatása egy beavatási rítus első mozzanataként értelmezhető. És hát megmutatkozik az ihlet akkor is, amikor csoportos kiállításról beszélünk. A Lakóca csoport elsősorban szellemi műhely, ahol nemcsak a közös alkotáson van a hangsúly. Nem olyan, mint valamelyik nívós iskola elitista osztályának matematika tehetséggondozó szakköre, ahol csak az integrálás, szorzás, osztás és egyenletrendszer-megoldás lehet kapcsolódási pont. Inkább olyan közös virtuális, szellemi tér megteremtődésének lehettünk szemtanúi, ahol különböző nézőpontok, vélemények szabadon terítékre kerülhetnek. Beszélgetések, alkotótáborok, közös ötletelések végső terméke egy ilyen kiállítás. Amikor alkotócsoportokról beszélünk, többnyire vezérfonalat keresünk, amelyre ráhelyezhetők a művészek. Ez a fonal jelen esetben a természet, az élet, és nem utolsósorban a már korábban Kós Károly által megfogalmazott transzszilvanizmus szellemiségének felidézése. Milyen formában? A természet leginkább az alkotásokban köszön vissza. A szobrok szerves anyaga, a festmények, grafikák életszagú témái meghatározzák általában az erdélyi képzőművészetet. Jakobovits Miklós lélekzónákról beszélt korábban. Lélekzónákról, amelyek mindenike hordoz magában valami egyediséget. Az erdélyi jelleg ezekben a jegyekben áll. A művészek még nem rugaszkodtak el attól a valóságtól, amelybe beleszülettek. A különböző tárlatok még a hagyományos módon zajlanak, a műveket többnyire a megszokott módon állítjuk ki: a szobrok posztamensre kerülnek, a képek a falra. A gyökerekhez és a forrásokhoz való kötődés pedig szintén nem választható le a korábban elhangzottakról. A transzszilvanizmus a helyi sajátságokon alapuló, organikusan formálódó gondolkodásmód, szellemiség, az önrendeződés és önszervezés nyomán jelenik meg, a csoport életében egyrészt, de a művészek társadalmi szerepvállalásában is legalább ugyanolyan mértékben. Azt a nézetet vallják, és mutatják meg, amely szerint napjainkban a művészeknek az alkotáson túl szintén elsődleges feladatai közé tartozik a közösségszervezés és talán a közösség nevelése is. Ezt a jelenséget nem feltétlenül kell a megélhetés kérdéskörébe sorolnunk, sokkal inkább azzal a belátással kell megközelítenünk, amely rávilágít arra, hogy a mai, felgyorsult társadalomnak tudomására kell hozni a különböző irányokat, ideológiákat, eszméket, problémákat és kérdéseket. A csoport ennek jegyében több műfaj képviselőit is foglalkoztatja, több életszemléletet bontakoztat ki. Bár vannak közös pontok a művészetükben, és néha az életvitelükben is, mégis egyéni és egyedi munkákat, életműveket láthatunk kidomborodni. Természetesen a már sokat emlegetett közös vonal nem jelent azonos, séma szerinti alkotást. Az alkotóknak megvannak a maguk sajátosságai, jegyei. A korábban elhangzott közös jellegek nem ugyanolyan mértékben vannak jelen. Van, aki cselekményművet készít, van, aki grafikát, festményt, vagy éppen szobrot, van, aki modernebben értelmezi mindazokat az elveket, amelyeket a csoport megfogalmaz, van, aki jobban visszahúz a hagyományokhoz. Az anyagok használata, a megmunkálás módja, a közlés milyensége sem megegyező. Van, aki a teljesen egyszerű formákra koncentrál, és van, aki összetettebb kompozíciókat készít. Van, aki a népművészethez fordul, van, aki a modern világ elemeit engedi élni a műveiben. Vannak olyan művek, amelyek teljesen az absztrakció hatásával élnek, és vannak olyanok, amelyekről azt gondolnánk, hogy első ránézésre megértettük. Az azonban mindenik művész esetében felfedezhető, hogy aktív tagjai annak a közegnek, amelyben élnek, nem fordulnak el a sok esetben alkotói forrást jelentő gyökerektől, nem fordulnak el a természettől, ha éppen úgy tetszik a kovásznai Lakóca-tető csúcsától, kilátásától, még többnyire érintetlen levegőjétől, erdőitől. Mit is eredményez tulajdonképpen az Origo? Egyfajta megközelítést, egyfajta láttatást. A kiállítás betekintést nyújtott egy olyan dimenzióba, amit Lakóca néven emlegethetünk, illetve közelebb enged a mai művészet fogalmához. Minden ember, alkotó a maga módján, a maga szakterületén. Minden ember kiállít, még ha nem is ebben az értelemben véve. Talán azt mondhatnánk, hogy nincsenek nagy különbségek, csupán azt a kulcsot kell megtalálnunk, amelyik nyitja a KORTÁRS MŰVÉSZET felirattal ellátott ajtót, ahol az ebben a témában feltett kérdéseinkre adandó válaszokat találhatjuk. Ez a kulcs ott van mindenkinél, csupán a formájára kell rájönnünk és a használat módját kell megtalálnunk. Kiállító művészek: Dobolyi Tamás, Éltes Barna, Horváth Levente, Hosszú Zoltán, Madaras Péter, Nicu Barb, Sipos-Gaudi Tünde, Szekeres Bernadett, Szente-Szabó Ákos.