Ferencz Imre Karácsony

Égből földre száll az angyal mind a két szárnya kitárva a várakozó világ most kivilágított kaszárnya

a fenyőfa él eleven szivárog kissé a vére – a sok díszt amit ráraktunk eltesszük majd jövő télre

még nem a feltámadásé: ez a születés reménye – vajúdó anya sikolya hasít fel a magas égbe

József emeli poharát szülőanyának jár a gyes – hajléktalanok szállásán boldogan hever Heródes

[caption id="attachment_19500" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Domján Levente[/caption]

 

Idei hó

Rövidek most a nappalok meghosszabbodtak az esték az idei friss hó alatt a tavalyi hó csak emlék belém temetkezve bennem lakik a hajdanvolt gyermek hol voltak hol nem voltak azok a padlások a vermek a tél sarokba szorít most Noé nem épít még bárkát csattog a fagy szövőszéke hátamon valaki fát vág –

 

Holdon

Telekkönyvezve már régen odafenn a Hold az égen sokan vásároltak telket így vigasztalják a lelket egyszer felköltözöm talán ha lesz nekem is ott tanyám boldogulok majd a Holdon – idelenn csak toldom-foldom mert aki lent padlót fogott költözni a Holdra szokott most is ott járkál egy pacák – azért ugatnak a kutyák

 

Intő

Vigyázz magadra öregem jön az ördög és elviszen hát bujdossál mint egy betyár míg látható a láthatár ott ahol kékül a kökény bujdossál mint egy szökevény oda menj ahol rejt a táj ahol az ördög retirál kerüljed hát az ördögöt a vén dögöt a vén dögöt – Közben Levedlem, mint kígyó a bőrt a verset, amely meggyötört. Kutya magáról a vizet: lerázom a költészetet. Ott a vers és én itt vagyok, és közben arra gondolok: kígyó és kutya boldogok, hát bánkódni én sem fogok, – élem én is az életem… Minek az ének énnekem?!

 

Uram, tudod

Uram az ember oly pimasz arcára kiül a grimasz s mint a gyermek aki egyke szemtelen néha és hetyke és öntelt mivel azt hiszi óriás ő és más kicsi és büszke is mert sikerült megennie a fix menüt Uram te jól tudod lejár egyszer a bazár is bezár s a gyarló ember jámborul ha ostoba gőgje kimúl és nem marad remény egy rés csak végső kétségbeesés ha a testét a szenvedés vágja hasítja mint a kés Uram te tudod hogy végül ki eltévedt visszatérül s félve tekint fel az égre s imádkozva borul térdre

 

Könyvjelző

Roskadozik a könyvespolc a vaskos kötetek alatt. Bárhogy igyekszel, számtalan könyv kiolvasatlan marad… Két oldal között elalszol, könyvjelző leszel reggelig. Felébredsz majd és folytatod. Következik az ezredik… Élet, mely félig olvasott, – nem teljesedik ki soha. Szétszednek a betűtetűk mielőtt elérnél oda… Csonka minden remekmű, s életünk is, a drága kincs… Csonka, mint Franz Kafka Pere. Úgy végződik, hogy vége nincs.

 

Tél

Úgy hull a hó, hogy eltemet temetőt, hazát és házat. Ellepte már Európát. Vajon indul-e még járat? Nézem a képernyőt: vonulnak, menekülnek a népek. Mint az égen a fellegek, melyeket szelek terelnek. Tán ördögök vagy istenek biztatják, ámítják őket… Partra szállnak, ha sikerül, s elözönlik a mezőket. Hódítva vagy behódolva nyernek ők teret és jövőt. Történelmet írnak talán, egy újat, egy következőt… Annyi másság és tarkaság, – egy sokadalommal felér! Uram, sokszínű a világ, de mindenütt piros a vér…

 

Táj W. A. motívumra

Szennyvíz folyik a patakban, orromat csavarja a szag. Nem kell ide háló, varsa. Minek ide a halmaszlag? Álmomban néha még halászok, – s álmomban sem fogok halat. Fut a víz szürkén, szennyesen, s a mocsok, a mocsok marad… Patak, rét, mező, hegyek… Nyirke, Kerekhegy, Fenyőhát! Valamikor még az Isten itt sétálgatott mezítláb…