erős felhőzet
szórványos felhőzet
„Feltaszítlak a meggyfára…”
Amikor a kilencvenes évek legelején megnyíltak a határok, s lehetőség adódott külföldi utazásokra, magam is nyakamba vettem a világot, pontosabban annak egy kis részét, eljutottam a kelet-európai országokba, a szomszédságba. Aztán ki-kiruccantam időnként Közép- és Nyugat-Európába, de csak rövid időszakokra, egy-két hétre, pár napra, mert nem engedhettem meg magamnak az igen költséges és hosszas utazásokat. Nem volt szokás akkor migránsnak lenni, mindenhez pénz kellett, s valamiféle úti okmány, amellyel igazolhattam a kilétemet.
Emlékszem, hogy Dél-Magyarországon járva, igencsak meglepett, hogy július–augusztusban rengeteg gondozatlan gyümölcsfát láttam, felhagyott kerteket, amelyekben hullott és rohadt a gyümölcs. Talán a legyek, a szúnyogok és darazsak járták, de embert még a közelükben sem láttam. Gyakran az útszéli fák gyümölcse is gazdátlanul hevert a pannon porban. Értékesnek látszó, fajtagazdag kertek voltak ezek, amelyek hajdanán népes családokat tartottak el, és a termésből jutott bőven piacra, pálinkafőzdébe és – bizonyára – a haszonállatoknak is.
Aztán eljutottam Ausztriába, Németországba, Belgiumba, de ott látszott, hogy minden négyzetméternyi földnek, fának, bokornak volt és van gazdája. Igaz ugyan, hogy itt már nem mutatkozott olyan színes gyümölcskínálat, néhány jól bevált, az időjárás viszontagságait viselő alma-, körte-, meg szilvafajtát láttam – nagyjából azokat, amelyek a hipermarketek polcairól köszönnek ma vissza –, de egyetlen gyümölcs sem hányódott a földön vagy az út mentén. Azt mondták a tájékozottabbak, hogy ez azért van, mert Nyugaton folytonos volt a rend, nem szakította meg a kollektivizálás a mezőgazdaság gyakorlását, és ott a családok hosszú generációk óta élnek és gazdálkodnak ugyanazokon a családi parcellákon. Ki fog alakulni nálunk is megint, lesz becsülete a földnek, csak ahhoz idő kell, talán majd egy új nemzedék.
Közben Magyarországon kezdtek rendeződni az állapotok, épp mostanában jártam Tolna megyében, s bizony sokkalta rendezettebb, gondozottabb kis- és nagyobb kerteket, gyümölcsösöket láttam. Feltételezem, hogy ott már átvette a stafétát a következő generáció, amelynek tervei vannak és még diófát is mer ültetni, mert reméli, hogy élvezheti majd a termését és az árnyékát.
Múlt vasárnap búcsús szentmise volt nálunk, s mivel nem hívőként, hanem riporterként tartózkodtam a templomban, közben kijöttem, fotózgattam, jegyzeteltem. Így kerültem be a pap kertjébe, majd az egykori iskola udvarára is, ahol negyven év múltán is ismerem a helyet, emlékszem bizonyos gyümölcsfákra, az ízüket is felidézem, s tudom a helyet, ahol egy lepottyanó dió felsértette a kopaszra nyírt fejjel ott bámészkodó osztálytársam kobakját. Tényleg, ott volt, s az eperalmafa is, meg egy-két meggyfa, esetleg a korábbiak utóda, de nagyjából ugyanazon a helyen. Az ágak roskadoznak idén a gazdagnak ígérkező terméstől, ha nem támogatja fel karókkal az ember, akkor a hatalmas ágak letöredeznek a nagy súly alatt. És abban a kertben már több szilvafát láttam roskadni. Senki nem támasztja fel az ágakat. Még a füvet sem kaszálták le. Olyan, mintha a rendszerváltás után lennénk, közvetlenül abban az időszakban, amikor labilis volt még minden és hihetetlen, hogy magánkézbe szállt vissza a föld.
Annak idején, az átkosban versengtek a helyiek, hogy ki használhatja az iskola kertjét, ha a tanító nem volt arra való. Most pedig mind mondhatom, hogy „Gyere nálunk Magdolnára / Fétoszítlak a meggyfára, / Ehetsz meggyet eleget, / Míg a szemed kimered…” Egyébként nem szerettem sosem ezt a csúfolódó rigmust, inkább a szomszéd falubeliek mondogatták, s én ebből nem a vendégszeretet hallottam ki, hanem az olcsóbb megoldást, hogy ne kelljen ebédet adni a búcsúra jövő vendégnek. Én abban a pillanatban bárkit „fétoszítottam” volna bármelyik fára, de nem volt senki alkalmas alany a közelben. Levettem két szem meggyet az egyik alsó ágról, finom volt, kissé fanyar, amilyen az igazi meggy lenni szokott, és a régmúlt hetvenes évekre emlékeztetett, amikor képes voltam bármennyit megenni, erről a fáról vagy másikról. De akkor egy fránya szem gyümölcs sem maradt a kertjeinkben, még a kollektív területein sem, onnan is letakarítottuk, pedig azt mondták, hogy az közös, s nem a miénk.
Le vagyunk maradva, s nem látni a fákra pályázó új nemzedéket.
Simó Márton
-min.jpg)
