Hirdetés

Félrenézünk vagy szembenézünk?

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

Sokat gondolkodom azon, hogy miért olyan nehéz itt mifelénk felelősséget vállalni a tettekért, az esetleges hibáért, kudarcért. Miért olyan ritka, mint a fehér holló, hogy valaki, egy vezető vagy egy intézmény vezetősége ki tudná mondani, hogy tévedtünk, mulasztás történt, nem figyeltünk eléggé a jelekre, nem kezeltük jól a problémát. Igen, a Márton Áron Főgimnázium körüli botrányra utalok, és főleg arra, hogy a tanintézet által kiadott közleményből fájdalmasan hiányzik néhány dolog. Egyrészt a felelősségvállalás, mert abból a néhány rideg, semmitmondó sorból sehogy sem rajzolódik ki, hogy az iskolának, belső kultúrájának mindenképpen része van a történtekben. Akár így, akár úgy. Ha minden igaz, miért lapított, ha csak „pletykák” terjengtek, miért nem foglalkoztak vele, miért nem néztek utána, hogy miért „csiripelnek a madarak”. Másrészt – és ez a fájdalmasabb – a bocsánatkérés hiányzik nagyon. Mert – ahogy mondani szokták – ha csak a fele igaz az Átlátszó Erdély portálon két részben megjelent tényfeltáró írásnak, az is bőven tragédia, és mivel normális esetben az áldozatok megélései nem képezhetik vita tárgyát, ezért legkevesebb annyi járna, hogy „azt mélységesen sajnáljuk és elnézést kérünk”.


Hirdetés


Fontos ilyenkor hangsúlyozni, hogy a környezetnek, az olvasónak, a közösségnek nem tiszte kideríteni, hogy mi, kivel, mikor, hányszor történt. Az a hatóságok dolga. Jelen írásban nekem sem, és Önnek sem, kedves olvasó. Viszont mindannyian dönthetünk arról, hogy félrenézünk vagy szembenézünk a dologgal. Hogy támogatók leszünk-e azokkal, akik életüket hosszan befolyásoló, negatív megélésekről számoltak be, vagy inkább mi is beállunk azok sorába, akik kórusban áldozatot hibáztatnak. Dönthetünk arról is, hogy tájékozódunk-e a bántalmazás lélektanáról, hogy képesek vagyunk-e bevallani, hogy nem sokat tudunk erről, de tanulni akarunk.

Számunkra, a szűkebb-tágabb közösség számára azért (is) lehet fontos egy ilyen tényfeltáró munka, mert szembenézhetünk magunkkal, hogy vajon mi mindig megtettük-e a kötelességünket, ha bántalmazásról volt tudomásunk. Egyáltalán: tudjuk-e, hogy mi a kötelességünk ilyenkor? Másrészt ideális esetben elindul egy párbeszéd és a párbeszéd eredményeként egy tisztulási folyamat. A párbeszéd során szélesebb körben válhatna ismertté, hogy igen, ilyen „műfaj” bántalmazottnak lenni, hogy gyakran hosszú idő, érési folyamat, netán terápia kell ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjon az ember a történtekről. Mert van, amikor fel sem ismerik akkor, amikor történik, hogy valami nincs rendben, csak homályosan érzik, hogy baj van. Gyakran magukat hibáztatják, szégyent éreznek, és például félnek a közösség reakciójától. Sokáig. Vannak, akik egy életen át hurcolják a terhet, amely akár tudatos, akár nem, rányomja bélyegét az életükre. Ebben is dönthetünk: ráerősítünk-e erre továbbra is, vagy megismerkedünk az áldozathibáztatás fogalmával, hogy a jövőben tudjuk elkerülni azt. A tisztulás alatt pedig azt értem, hogy fontosabb lesz egy közösség számára a tagjainak védelme, mint egy „jó hírű”, „elit” intézmény, egy ismert személy valós, vélt vagy állítólagos renoméja, hitele akkor, amikor az visszaél a rábízott vagy környezetében tevékenykedő személyek bizalmával, netán erős határátlépést követ el. Továbbá azt, hogy az összes illetékes hatóság megtanulja hatékonyan, elfogulatlanul, szakszerűen és empátiával végezni hasonló helyzetekben a munkáját. És azt is, hogy egyszer csak eljutunk oda, hogy maga a közösség nem fogja tolerálni a bántalmazást, és határozott nemet mond rá. Amikor majd a bántalmazónak kell szégyellnie magát, és nem annak, akit zaklatnak.

Sokan kiáltanak most cancel culture-t, védik a tanárt, az iskolát, bántják a megéléseikről beszámoló személyeket, az újságírót. Eközben nem veszik észre, hogy ők legalább akkora harcosai az eltörléskultúrának, csak ők épp azokat akarják elhallgattatni, kiközösíteni, ignorálni, akik kimondják a nehéz dolgokat, akik feltárják adott esetben a bűnt, a visszaélést, lerántják a leplet, és évszázados korlátokat feszegetve beszélni mernek arról, amiről „nem lehet”, mert „nem illik”.

Végül egyvalamit alapvetésként érdemes hangsúlyozni: a pedagógus egészen addig felelős tanítványai testi és lelki(!) épségéért, amíg az ott nem hagyja az iskolát, függetlenül mindentől. Még akkor is, ha már életkora szerint nagykorú pár hónapja. A tanár-diák viszony, bármennyire is „baráti”, többnyire mindig egy alá-fölé rendelt viszony. És éppen ezért, ennek kihasználása, az ezzel való visszaélés egyszerűen elfogadhatatlan.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!