kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Felhalmozni kötelességünk
Annyira elkényelmesedtünk, hogy sok fontos dologról megfeledkeztünk a fogyasztás lázában. Bizonyára sokan emlékeznek azokra a televíziós tudósításokra, amelyek a volt Szovjetunió vidéki embereiről szóltak anno. Milliószámra szűntek meg a munkahelyek, sem az ipar, sem a szövetkezetesített mezőgazdaság nem volt képes lekötni az aktív emberek tömegeit, a nyugdíjak elértéktelenedtek, de mégis, amikor az Európa nyugatabbi országaiból érkező riporterek megkérdezték az ottani háziasszonyokat, többnyire magabiztosan válaszoltak, mondván, hogy vannak tartalékaik. Fogalmam sincs, hogy ez pontosan mit jelentett, talán azt, hogy nem éheznek a népek. Mert a családfők, és a háziasszonyok – különösen köztudomású az orosz feleségek kitartása és szorgalma – mindig úgy mondták, hogy szerény ugyan a felhozatal, de nincs gond a betevővel…
Ha a magunk háza táján nézelődünk hátra, akkor él még bennünk annak a jelentése, hogy mit takar a kifejezés, hogy a szalonnát akkor vesszük elő, ha a kakukk megszólal?! A néprajztudósok azt tartják, hogy április 14-e, Tibor napja a jelképes pillanat. Ha szól, akkor abban az évben sok, és olcsó lesz a gabona. Meg lehet kockáztatni a szalonna elővételét, mert augusztus végére megérkezik az új kenyér. És a rendelkezésre álló gabona majd a következő karácsonyra szánt hízók gyarapodását szolgálja. Lesz új szalonna, sonka. És csont a levesbe. Ha kicsit közelebbről vizsgálódunk, akkor csak a nyolcvanas évekig kell visszatekintenünk. Mi úgy éltünk az akkori nagy szegénységben, hogy mázsaszámra volt gabonánk, répánk, mindenféle gyümölcsünk. És magától értetődően szalonna is a kamrában. Hűtőnk, ha volt, legfennebb lekvárt tartottunk benne, mert áramszünetek boldogítottak, s fagyasztóládáról álmodni sem mertünk. Kényszerű helyzetünkben váltunk találékonnyá. És közben folyton dolgoztunk a kertjeinkben és a kollektívtől visszakapott háztáji harmincárakban.
Mondom az egyik rokonnak, menjünk el a piacra, s vegyünk pár mázsa gabonát. Most 1,80 az ára. Megtörténhet, hogy egy-két hét múlva már 2 lej lesz. Gyorsan elhárított, hogy mindig lesz annyi. Ő egy másik generációhoz tartozik. Mi azonban, az idősebbek jól tudjuk, hogy előfordulhat a kínálat hiánya. Nagy székely méltóságunk állhat vissza, ha minden támogatás nélkül, a saját érdekünkben nézünk szét a pincékben s a kamrákban, és teszünk, hogy menet közben feltöltsük minden szükségessel. Mert mi állítólag találékonyak vagyunk. Még a jég hátán is… Hát? Ahol most állunk, az egy sodródó jégtábla. Vajon hová tart? Vajon elmerülünk-e? Megmaradunk-e? Vagy nekünk annyi?
Simó Márton
