Három témája volt az Orbán Balázs Akadémia évadnyitó előadásának. Egyfajta összegzés is ez az új kezdet most az év elején, hiszen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) igazgatója, Bali János néprajzkutató, egyetemi tanár a székelyekről szóló előadása mellett két igen fontos kötet mutattak be a Tamási Áron Gimnázium Nyiró Józsefről elnevezett dísztermében. A Homoródmente viseletben című könyvről van szó, amely Fülöp Hajnalka néprajzkutató és Mihály János történész bevezető tanulmányai mellett reprezentatív fényképmellékletet tartalmaz (225 igen értékes, míves, analóg eljárással készült felvétel), valamint a Testvéred minden magyar II. című kötetről, amelyben 21 Székelyföldön élő jeles személyiség vall hitről, tartásról, szűkebben és tágabban értelmezett élőhelyről és hazáról, elvégzett és feladatként hátralevő teendőkről. Sokan érdeklődtek az évadnyitó előadás iránt                                                                        Fotó: Simó Márton Bali János vetített képes előadásában felvázolta a székelyek történetét, és rámutatott a magyar nemzethez való tartozás sokrétűségére, arra, hogy ez a népcsoport a nemzet elidegeníthetetlenül szerves része, majd kultúrtörténeti példákat sorolva közelített a jelenhez. Érdekfeszítő volt, ahogy a természeti adottságokból fakadóan „ráépítette” az erdőt, a fát és a fafeldolgozást a székely lelkületre, hiszen – mondotta – „a székelység a fából, az erdőkből él, ez a legismertebb irodalmi művekből is kitűnik – elég Orbán Balázs nagy művére gondolni, vagy felidézni Nyirő József, Tamási Áron munkásságát. A furfang és leleményesség valószínűleg ebből adódik, hogy nincs meg az a fajta birtoklehetőség, az a fajta mezőgazdasági tér, amely az Alföldön, s amely monokulturálissá tehetné a székely népet. Kénytelen mindennel foglalkozni, és így ismeretei sokkal szerteágazóbbak a gazdálkodás és az élet különböző más területein is.” Ugyancsak a famegmunkáláshoz kapcsolódva tekintette át a kopjafaállítás szokását, a kopjafák szimbólumrendszerét, megemlítve azt a tényt, hogy a kopjafa a székelyek körében „fogant”, itt őrződött, formálódott, majd innen terjedt át más magyar tájegységekre, hogy a jelhagyás az egyéni és a közösségi emlékezet egyik szimbólumaként működjék napjainkban is. A néprajzkutató hangsúlyozta, a székelyek ma, miként a korábbi századokban, kapcsot, hidat képeznek Kelet és Nyugat között, s ez nemcsak a nemzetrészek, hanem a kétfajta európai értékrend, a kétfajta világ viszonylatában is kiválóan szolgál. Nem véletlen – mondotta Bali János –, hogy a múlt század elején, amikor megtervezték a Nyugat folyóirat tipográfiai képét – tulajdonképpen a lap „homlokát” –, a címoldalon szereplő emblémában a Rodostóból haza (Európa, azaz nyugat) felé üzengető és reménykeltő leveleket fogalmazó örök íródeák, zágoni Mikes Kelemen alakját helyezték el, annak a plakettnek a reprodukcióját, amelyet Beck Ö. Fülöp (1873–1945) szobrász, éremművész, a Nyugat szerzői körének közeli barátja készített a lap indulásakor (1907). A megmentett üzenet A következő „napirendi pontban” Mihály János történészt P. Buzogány Árpád író, művelődésszervező faggatta a kötet keletkezésének történetéről és tartalmáról. Mihály János elmondta, hogy marosvásárhelyi évei során (1978-1982) kezdett a történettudomány és a néprajz iránti érdeklődés erősödni benne, a rajz vagy a festészet rovására, s bár érettségi után képművészeti szakra felvételizett, később mégis a történelem felé fordult. Az a tény, hogy történész lett, nem írta felül, nem nyomta el benne a néprajzi érdeklődést, inkább segítette. Mivel ifjú pedagógusként részt vett a lövétei Tájház létrehozásában, magától értetődő módon számos régi fotó fordult meg a kezében, illetve következő munkahelyein, a Hargita Megyei Kulturális Központban, a Forrásközpontnál is foglalkoztatta a falvainkban fellelhető fotográfiai hagyaték, úgyhogy digitalizálással és a kópiák rendszerezésével immár évtizedek óta foglalkozik. Amikor 2015-ben az NSKI munkatársa lett, immár tágabb „forrásvidékére”, a két Homoródmentére terjedt ki az érdeklődése, hiszen az NSKI főtámogatásával hozzálátott az évi rendszerességgel tartott népviseleti seregszemlék szervezéséhez, amelynek – azon túl, hogy felvonultatja és bemutatja a tájegység falvaiban fellelhető népviseletet, a hagyományos ruházatot – egyik külön sajátos programja, hogy a házigazda településnek adományoz egy-egy reprezentatív képkiállítást. Településenként egy-egy 80-100 darabból álló, helyben gyűjtött képi anyagról van szó, amely emlékezteti a hely lakóit az elődök arcvonásaira és ruházatára, hiszen elsődleges cél, hogy ezeken a kiválasztott fotográfiákon legalább egy ember viseletben legyen. Mindezeken túl az is cél, hogy feltérképezzék az egykor élt viseletkészítők hagyatékát, valamint megszólítsák azokat a mestereket, akik napjainkban tevékenykednek. „Ily módon – mondotta Mihály János – az értékes fényképek megmaradnak, hiszen ez a kötet hosszú ideig a tisztaszobák dísze lesz, segítik az utódokat az értékek átmentésében. Igyekszünk minél pontosabban dokumentálódni, hogy kiket ábrázolnak ezek a felvételek, hol, mikor készültek, s ha lehet, megpróbáljuk a fotográfus személyét is kideríteni.” Ez a válogatás a Lövétén, Oklándon, Kápolnásfaluban, Homoród­almáson, Városfalván és Székelypeteken tartott seregszemlék során, a fotók javából állt össze az utóbbi hat évben. A szeptember 21-én tartott petki találkozó alkalmából a résztvevők akkor ajándékba kapták, de nyilvános rendezvényen ez volt a kiadvány első bemutatkozása Székelyudvarhelyen. Örvendetes, hogy az NSKI támogatásával és főszervezésével e találkozók folytatódnak a két Homoródmente településein, a kutatás is terjed, immár a Sóvidéken is, ahol 2020. július 4-én, Alsósófalván kerül sor a következő találkozóra, de a szervezők attól sem zárkóznak el, hogy más székelyföldi tájegységekre is átvihessék a programot. Interjúk a megtartva megmaradásról Ugyancsak elegáns – a Homoródmente viseletben című kiadvánnyal azonos méretű, a Méry Ratio Kiadó munkáját dicsérő – könyvbe gyűjtötték össze azt a 21 interjút, amelyet Sepsiszéki Nagy Balázs és Molnár Gergely készített jeles személyiségekkel. A Testvéred minden magyar II. folytatása egy korább hasonló kezdeményezésnek, amelyben Kárpát-medencei közéleti személyiségeket kérdeztek a külhoni magyarokról, köztük a székelyekről. Most, amikor a még aktív, vagy már nyugdíjas korú székelyföldi értelmiségieket kérdezték az interjúkészítők, arra voltak kíváncsiak, mi motiválta cselekedeteiket, milyen útravalóval indultak el pályájukon, mennyire volt meghatározó a környezet, amelyben dolgoztak, és hogyan látják a Székelyföld jövőjét. A megszólalók között van neves tudós, író, lelkész, sportoló, képzőművész, pedagógus. Közös bennük, hogy mindannyian kiváló, kimagasló egyéniségek. Nem meglepő, hogy értékeinkre, az értéktudatosításra fókuszálva figyelmeztetnek, hogy miért érdemes cselekednünk. Ilyen szempontból akár azonnal hasznosítható testamentumok a szavakban foglaltak, amelyekkel a következő generációknak is élniük kell. A személyes érintettség okán így fogalmaz Ft. László Attila (1972) szombatfalvi plébános: „… visszatekintve látom, mit kaptunk gyerekként. Látom, miért volt egészségesebb a gondolkodás, erősebb az összetartozás, természetesebben zajló az élet. Simogató jó érzés most felidézni arcokat, az élet egyszerű, de mégis nagy Tudóit. Ők jól vizsgáztak. Megmaradtak, és élni ösztönöztek. Ezt meg kell – meg akarom – tanítani, megtapasztaltatni a rám bízottakkal. Itt gyökerezik a hivatásom.” Kevesen tudják, hogy a csíkpálfalvi születésű lelkész, akit a katolikus írott médiából és a Mária Rádió jóvoltából sokan ismerhetünk, Gál Sándor (1817–1866) honvédtábornok oldalági leszármazottja. Gál Sándor utódok nélkül halt el, de emléke, alakja, tettei a kökösi és Nyerges-tetői csatákban vállalt szerepéért és más nagyszerű tettei jóvoltából vésődött be a nemzet emlékezetébe. Önmagában csak ez a vonatkozás is erőt adhatna László Attila plébános úrnak, de a szándékai ennél is többre késztetik, mint ahogyan a többi megszólalót is. A könyv ezer példányban készült, de az Orbán Balázs Akadémia 2020-as évadnyitó előadásának résztvevői most a népviseletes kötettel együtt útravaló ajándékként magukkal vihették. Így akár 500 főt is megérinthet az üzenet. Jó helyre kerültek ezek a könyvek, és bízhatunk, hogy belőlük még több családtag olvashatja ki a megtartó útravalót. Jók ezek a könyvkévébe kötött biztatások. Így jobban látjuk, hogy mire voltunk, s érezzük a feladat súlyát, hogy mire lehetünk képesek.

Simó Márton