Balázsi Dénes nyugalmazott tanár, unitárius lelkész, néprajzkutató nyolcvan éve, 1936. december 12-én született Recsenyéden, de immár jó ötven éve, 1966 szeptemberétől székelyszentléleki lakos, öt éve a település díszpolgára. Életútjáról otthonában faggatta Daczó Katalin. – Édesapám cipészmester volt, Brassóban tanulta a mesterséget és Bukarestben szabadult fel. Lévén a legkisebb fiúgyermek, a nagyszüleim hazacsábították. Édesanyám – aki a homoródújfalvi Egyed családból való – szintén nem bírta Bukarestet, eljöttek haza a nagyapám házába, rendezték a kevés birtokot is, így félig földműves, félig mesterember lett apámból. Én vagyok ötünkből az elsőszülött… Hál’ istennek, élünk mind az öten. – Az iskoláit hol végezte? – Valaki feltett az internetre rólam egy helytelen életrajzot, így sok helyen tévesen szerepel nemcsak a születésnapom – ami néhol december 21.-eként jelent meg –, hanem a neveltetésem is. Én Recsenyéden végeztem az 1–4. osztályt, a homoródszentmártoni algimnáziumban folytattam a tanulást, utána tanítóképzőbe jártam Székelykeresztúron. 1954-ben végeztem a tanítóképzőt. Voltak válságaim, mert nem voltam kiváló énekes, bár hallásom és énekhangom van, nem voltam az, aki kottából első látásra énekel... A tanítóképzőt színjelessel végeztem, a másik színjeles az osztályunkban Sándor Dénes volt, csíkszeredai magyartanár barátom, aki ugyancsak december 12-én született 1936-ban. – Tanítóképzőt végzett. Hogyan lett mégis lelkész? – Felvételiztem a magyar szakra Kolozsváron, és én lettem az első kieső. 1954-ben nagyon sok volt a felvételiző, mert a 10. és a 11. osztályok végzősei egyszerre jelentkeztek az egyetemekre. Lehet, hogy levelező tagozaton tanulhattam volna, de én úgy éreztem, hogy meg kell kezdenem az Életet. Hazajöttem Kolozsvárról és szeptember 9-én kineveztek Kalondára az úgynevezett Vaska-tanyai iskolába. Elfogadtam. Bepakoltam apám katonaládájába, anyám a szalmazsákba a párnát, a takarót bevarrta, és felültem a buszra… A pálfalvi néptanács elnöke beküldte elém az iskolatakarítót, az altisztet, hogy vigyen ki a tanyára. Amikor szegény bácsika megjött, csak néztük egymást. Nem is gondolta, hogy én lennék az a tanyai tanító, akit vár, olyan fiatal voltam, a 18 évet ott töltöttem be. A következő évben orvosi javaslatra a szülőfalumhoz közel, Bágyba kaptam kinevezést. A harmadik évre már előre jelezték, hogy Fancsalon lesz helyem. Fancsal nevezetes volt arról, hogy egy évvel korábban megölték a pártsejt titkárát… Végül egy falumbeli teológus, egy fiatal pap és a családom javaslatára jelentkeztem az unitárius teológiára. Egyébként úgy éreztem, hogy politikailag sem tudom vállalni a tanítást. A tanítóképző akkoriban a legerősebb ateista és kommunista nevelést nyújtó intézmények egyike volt. Az utolsó évfolyam, az 1954–1955-ös évfolyam végzettjeit pionírinstruktoroknak és aktivistáknak nevezték ki. Mi még tanítói képzést kaptunk, ők viszont instruktorképzést is. Idegenkedtem. Apám sem állt be a pártba. Vagyis nálam a teológiára való kerülésnek volt családi vetülete is. – Az ötvenes években nem jelenthetett kimondottan jó pontot a teológiára való jelentkezés, hiszen a vallásüldözés már javában zajlott… – Valóban. Leginkább kulákfiúk, „életrajzi problémákkal” megterheltek jelentkeztek a teológiára, mintegy húszat, tízet vettek fel, végül nyolcan maradtunk. Persze, nem igaz, hogy a teológián megtaláltam mindent, amit akartam. Például nehezen bírtam a református dogmákat, éreztem, hogy idegenek. El is mondtam gondjaimat az egyik tanáromnak, aki rektora volt az intézetnek. Ő arra biztatott, végezzem el a teológiát, addig még telik az idő… Így is tettem. Székelyszentmihályra kaptam a gyakorlóévi kinevezést. Székelyszentmihály a nyikómenti egyházközségeknek egy fekélyes pontja volt, ahol a régi állami tanító és az akkori unitárius lelkész örök háborút folytatott egymás ellen, és ez a falut nagyon megosztotta. Azonkívül is sok probléma volt a községben, vasárnap is dolgoztak, nagy volt az alkoholizmus, a paplakot annak idején az átvonuló hadak kirabolták és felgyújtották, de a környékbeliek egyes helybelit is gyanúsítgattak ebben a dologban. Nagy lendülettel indultam neki egy olyan időszakban, amikor erős volt a kommunista eszmék terjesztése, javában zajlott a kollektivizálás, egyik „kampány” a másikat érte. Egy ilyen hajtásban, amikor már harmadik vasárnapon sem volt a harangozón és egy-két öregasszonyon kívül senki a templomban, mert ganéztak, s mindenféle munkát végeztek, mert hajtották az embereket a mezőre a „vetési kampányban”, jött egy lakodalom, amelyen sokan voltak, s én odarittyentettem. A prédikációmban egy népmondát használtam fel, amely egy közeli szikla elnevezésére vonatkozott: Eketaliga volt a neve ennek a kőnek, s a legenda úgy tartotta, hogy egy vallástól elrugaszkodott ember vasárnap szántott-vetett és az Isten kővé változtatta. A prédikációm után a helyi pártos feljelentésére kiszállt a vallásügyi inspektor, és [itt interjúalanyom könnybe lábadt szemmel hosszú csendet tart – D. K.] – kivizsgálás történt. Az inspektor elmondta, hogy a kampány állami politika, ezzel nem kell foglalkozni. Elvitt a tanácshoz, helyreállt a kapcsolat látszólag a közigazgatási szervekkel, de rossz szájízt hagyott, mert a velem rokonszenvező híveim bizalmasan közölték, hogy titokban folyik a biztonságiak nyomkövető munkája. Emellett folyt az elidegenedés, nagyon elszigeteltek. Például egy bál alkalmával azt a tanítónőt, akivel én szórakoztam, félrehívták, s az állásának elvesztésével fenyegették. Mindez odavezetett, hogy úgy éreztem, nincs lehetőségem dolgozni, hogy elszigetelve és elzárva nem tudok tenni a népemért, más módot és más helyet kell hogy keressek. Két és fél év után mondtam le Szentmihályról és próbáltam elhelyezkedni más területen… [caption id="attachment_41772" align="aligncenter" width="2600"] Fotó: Daczó Dénes[/caption] – A Fennvalóval hogy alakult a kapcsolata? – A hitem megmaradt, de úgy döntöttem, hogy a kultúrában, a művelődési életben próbálok tevékenykedni. Igaz, előbb egy fél évet téglagyári munkás voltam, aztán tanítottam két évet Sárpatakon, az elemi iskolában, majd beiratkoztam a román-magyar tanári szakra, Marosvásárhelyre, és harmadéven már a felső tagozaton tanítottam Héjjasfalván. Államvizsga után megtudtam, hogy van Székelyszentléleken egy hely, és sikerült idejönnöm 1966. szeptember 15-től. – Lelkész múltja miatt később is „kitüntetett” figyelmet szenteltek Önnek? – Így van. Nyíltan nem éreztették, de hátulról követtek. Az eredményes munkám miatt fel akartak venni a pártba a helyi munkaközösségemben, de az ügycsomóm alapján már nem, mert benne voltak az amerikai rokonok – két nagybátyám– és a vallással való kapcsolatom, előéletem. Itt helyben volt egy községi szakszervezeti választás, az akkori tanügyi és iskolán kívüli tevékenységem alapján szakszervezeti elnöknek választottak volna, de a megye nem egyezett bele. Hasonló dolgok történtek… – Kereken ötven éve Székelyszentléleken lakik, és Ön a település első díszpolgára. Azt hiszem, nincs olyan terület, amivel ne foglalkozott volna néprajzi és helytörténeti kutatómunkája során. Hogyan lett ennek a munkának a szerelmese? – Alaptermészetem, adottságom volt, hogy ha két ember beszélgetett, gyermekként is ott tátottam a számat mellettük. Mindig éhes voltam az információkra, a történelem mindig érdekelt, s ugyanúgy a népköltészet, a néphagyomány is. Az 1970-es években felkapottak lettek a helyismereti, a népismereti foglalkozások még a pionírszervezetben is, és ezekben tevékeny részt vállaltam. Szerencsém, hogy gyorsan tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel, és talán ez is hozzájárult az eredményességhez. – Magam is emlékszem erre a mozgalomra, amelynek hatására sok helyen néprajzi gyűjtemény jött létre, csakhogy a rendszerváltás után Székelyszentléleken nem széthordták és elprédálták az akkori gyűjteményt, mint sok más helyen, ahol magáncélra használták fel vagy eladták ezeket a tárgyakat… Mi ennek a titka? – Az egyik dolog, ami eszembe jut, az, hogy nagyon sok régiség, tárgyi emlék volt még a faluban, amikor idekerültem, és a helybéli körorvos a határon túli barátait előszeretettel ajándékozta meg velük. Próbáltam találni módot rá, hogy itthon maradjon, ami lehet, mert üzér is akadt, aki egyébként komoly vagyont szerzett. Volt egy néprajzköröm, amit hivatalosítottunk, és tudtam jegyet is adni a gyerekeknek, de ha nem néprajzköri jegyet adtam, akkor románból adtam jegyet a legtevékenyebb gyűjtőknek. Amikor már megtelt a régi iskola, a kántori lak egy szobája, felfigyeltek rá megyei szinten is, és így, amikor kinéztük a tájháznak megfelelő épületet, sokan támogattak, mint Kovács Dénes festőművész és Becze Antal. Kiváló tanácsadóm volt hajdani tanárom, dr. Molnár István. Mindehhez hozzájárult, hogy miután Szentlélek1968-ban elvesztette községi státusát, a farkaslakiak rosszul politizáltak, mert azt mondták, hogy mindent a központba! De a szentlélekiek azért sem! Volt egy ilyen felhajtója is. A bánatom, hogy a leányom, aki itt volt mellettünk, és aki helyi hagyományok megőrzője lett volna munkában, az utódom lehetett volna, végül Szatmáron lett gyógypedagógus, mert amíg főiskolára járt, itt nem tartották fenn számára a tanítói állást. Az egyik unokámban is bíztam, hogy folytatni fogja, de nem úgy néz ki, hogy szentléleki lakos lesz. – Jelenleg tehát a lányai közül csak egy szentléleki lakos… – Négy lányom van: Rózsa, a legnagyobb, Szatmáron autista iskolát létesített, Bíborka jogot végzett, jogtanácsos Szatmáron, Krizantém Székelyudvarhelyen dolgozik, Erzsébet pedig Etéden tanítónő, hitoktató. Megjegyzem, ha valaki önként nem vállalja ezt, amit csináltam és csinálok, nem lehet rákényszeríteni senkire. – Úgy tudom, néhány éve elkezdte önéletírását. Nem jelent még meg? – Kész van, de mégis úgy érzem, hogy bővíteni, gazdagítani kellene. Csermelyutam vargabetűi címet viseli és 14 éves koromig írtam le a történéseket. Volt szó arról, hogy az unitárius egyház kiadja, de talán egy kicsit többet kellene talpalni, vagy utánajárni, s lehet, hogy én sem tettem meg mindent, hogy megjelenjen. Ha éltem volna azokkal a sérelmekkel, amiket elszenvedtem állami és politikai részről a múltban, ha nem is parlamenti képviselőségig, de mindenképpen fennebb vittek volna, de evvel nem éltem és nem is fogok élni. – Milyen további tervei vannak? – A munkakedvem már nem éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt. Ami most van: a Hagyományőrzési Forrásközpontnál, P. Buzogány Árpád gondozásában fog megjelenni hamarosan egy néprajzi kötet, Az élet íze. Ebben többek között nekem is van anyagom, a szolgákról és a vizitáskodásról, de vannak még elfekvő témáim, amiket ki kellene dolgozni. Emellett újabb s újabb szépirodalmi ihletettségű témák kacérkodnak velem. Ezek az önéletrajzi vagy ahhoz közelálló ügyek nagyon megviselnek, mert amikor írom, újra átélem a múltat, sokszor meg kell állnom pihenni. Kérdés, hogy mennyire bírom még? Gondolkodom rajta, hogy kikérjem a dossziémat a szekuritáte irattárából, de nem vagyok biztos benne, hogy az egészségem szempontjából bölcs dolog lenne. Nem kicsi dolog szembenézni azzal. – Ha most az ünnepen szólhatna az emberekhez akár szószékről, akár katedráról vagy máshonnan, mit mondana? Milyen gondolatokkal várja a karácsonyt? – Megbékélt lélekkel. Békesség! Számot adva, hogy mit kaptam az Istentől és mennyit tudtam ebből kamatoztatni, hálát adok, és erre buzdítom az embereket is: adjanak hálát és köszönjék meg, amit kaptak!