tiszta égbolt
Együttélés
Vajúdik az idő. Nem tud kisütni a nap, nem tud hullni a hó, csak szürke köd gomolyog a fák között, a házak között, a föld s az ég között. A kocsmában olcsó féldecijét szopogatja egy öreg. Csikordul az ajtó, s belép egy másik öreg. Bajuszáról csöpögni kezd a kinti zúzmara, nagyot fúj, majd kér ő is egy féldecit.
– Hogy tudtál ebben a nagy ködben idáig eljönni? – kérdezi a benti öreg.
– Hát, belékapaszkodtam, s aztán jöttünk – volt a válasz.
Nem ül melléje, egy másik asztal mellé telepedik le. Soha nem talált kettejük között a szó. Az egyik valamikor a kuláklistán volt. A másik az aktivistáknak segített. Leélték életüket ugyanabban a faluban. Temetésekkor ketten vitték ki a koporsót a templomból, s a hantolásoknál egymás mellett lapátoltak. Néha együtt voltak zászlóvivők is. Akkor sem pazarolták egymásra a szót. Minek beszélnének? Mit mondjanak egymásnak? Hogy valamilyen sejtelmes, titkos okok miatt életútjuk, életszemléletük sokszor frontálisan ütközött egymásnak? Hogy nem volt más választásuk, mert a kuláklistásnak az apja is nagy gazda és nagy hazafi volt, az aktivista-segítőnek az apja pedig a román világban kész volt átállni románnak? Mit tudnának mondani egymásnak ? A kuláklistás minden szem gabonáért megküzdött, a maga jussát soha nem engedte másnak, de nem is nyúlt hozzá soha semmihez, ami máshoz tartozott. Nem engedte a becsülete. Az aktivista-segítő kéjjel élte meg a kollektivista éveket, turkált a közösben, s olyan nap nem telhetett el, hogy egy kis potya ne hulljon az ölébe. Egymás lakodalmán nem voltak, komások se lettek, s ha az úton egymással szembementek, csak biccentettek egymásnak, hang nem jött ki a szájukon.
Az idő tovább vajúdott kinn. Néha el-elindult a szél is nagy dérrel-dúrral, de mintha hirtelen elhagyta volna az ereje, hamar elcsendesült.
– Még az időjárás sem tudja, hogy mit tegyen szegény – mondta a kocsmárosné, de nem azért, hogy valaki válaszoljon is erre a kijelentésre, hanem csak azért, hogy megtörje a benn vajúdó csöndet.
– No nézzék meg, hogy már két napja ilyen időnk van. Nem tud hullni a hó, de a nap se tud sütni. Olyan szomorú ez az idő, mint egy rab. A kocsmárosné mosogatni kezdett a pult mögött.
A kuláklistás öreg, aki a ködbe kapaszkodva jött a kocsmába, komótosan lenyelte az utolsó korty italt is, majd a hokkedli-szerű széket berakta az asztal alá, a sapkáját a fejébe nyomta, morrogott egy adjonistent és kiment. Hamarosan a másik öreg is ugyanazt tette.
A faluban azon a napon két házban ugyanaz az utasítás hangzott el. A kuláklistás öreg azt mondta a feleségének ebéd után: Amikor meghal az az aktivista-segítő, s én már nem leszek, adjál az egyháznak koszorúmegváltást. A feleség, mint aki érti férje lelkének minden rezdülését, csak ennyit mondott: jó, fiam, s aztán magában tovább mondikált: biztos megint találkozott azzal a másikkal. Az aktivista-segítő késő délután így szólt leányához: Amikor meghal az a kuláklistás, s én már nem leszek, adjál az egyháznak koszorúmegváltást. Jó, apám, mondta a fiatalasszony, s ő is tudta, hogy apja biztos találkozott azzal a másik öreggel.
Székely Kinga-Réka unitárius lelkész
.jpeg)
