Hirdetés

Egyszer az állatmenhelyen is voltam

HN-információ
Tudtam, hogy nem kutyakiállításra, a házi kedvencek játszóterére megyek, nem voltak tehát hiú ábrándjaim, nem számítottam fényes szőrű, vidám tekintető kutyákra, amikor jó pár hónappal ezelőtt a csíkszeredai állatmenhelyre indultam. A városi környezetet elhagyva, az útszélén, elhagyatott területek mellett haladtam tovább – elég zord hangulatú a megyeközpontnak ez a kijárata, kissé el is bizonytalanodtam: biztos, hogy erre kell menni? De aztán a távolban meghallottam a kutyák ugatását. Az első benyomás nem volt biztató: a kennelekben kettesével, négyesével tartott kutyák ugráltak és hangosan ugattak, némelyik két lábra állva rázta a rácsot, közvetlenül a bejárati kapu mögött három nagyobb testű kutya védte a területét. Kutyaszeretet ide vagy oda, egyáltalán nem tűntek barátságosnak. Toporogtam, jobbra-balra nyújtottam a nyakam, a kerítés fölött próbáltam meg a menhelyre bekukucskálni. Vártam. Sehol senki, egy gondozó sem. „Visszafordulok” – gondoltam, aztán mégsem. Inkább álldogáltam még, hátha csak jön valaki, aki megnyugtatja a kutyákat és végre csend lesz. Az állatmenhelyen soha nincs csend, ezt ma már tudom. Aztán a távolban feltűnt egy nő, a kutyák halkabbra fogták az ugatást. – Gyere be – mondta, és kinyitotta a kaput, a háta mögött három nagy testű kutya állt. – Ne félj, hangosak ugyan, de nem bántanak. – Nehéz hozzátok bejutni. – Igen, kevesen vagyunk, a hátsó kenneleknél voltam, későre vettelek észre. Megmutatom, hol vannak a kutyakölykök, gondolom, inkább velük szeretnél foglalkozni. – Igen, az jó lesz. Négy gyönyörű, barna szőrű, játékos kiskutyához vezetett a nő. Lehajoltam hozzájuk, összevissza nyaltak, az egyik a nadrágom szárát, a másik a karomat cibálta. Egy órán keresztül játszottunk, és közben megszűnt körülöttünk a világ minden gondja, szomorúsága. Ezért megérte várni. „Jó, hogy nem fordultam vissza” – gondoltam magamban. Pál Bíborka


Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!

Hargita Népe

Kapcsolódó