Sajátos időszakban jelent meg Simó Márton újabb regénye, a Gerzson szép délutánja. Világjárvány idején, amikor a szellem, a lélek, a kultúra karanténban van. Ő mégis próbálja működtetni ezeket az entitásokat, eljuttatatja könyvét embertől emberig – akár sétaidőben is –, lélektől lélekig. A kötet egyik lehetséges olvasatát adja Lőrincz József.

Simó Márton                                                     Fotó: Dávid Botond

A regény főhősével, Gerzsonnal már találkoztunk a szerző előző műveiben, de itt sorsa más perspektívát mutat. Az író beleéli magát a kulcsfigura helyébe, gondolkodásmódjával, nyelvhasználatával is kiválóan tud azonosulni, mert a főhős, nem lehet tudni pontosan, hogy milyen mértékben, de maga a szerző, vagy viszonylag közel áll hozzá. Keretes szerkezetű a mű. A közelmúltban indul a cselekmény egy erdélyi kisvárosban, délután, lélek és szellem vergődésével egy „gerzsoni” testben, az újvárhelyi kórházban, és ott is fejeződik be. Műtéti beavatkozásra volt szükség ahhoz, hogy a hős életben maradjon, esetleg új életet kezdhessen. Ilyen körülmények között ismerjük meg az ötvenhárom éves férfit, akit „perforált ulcussal”, átfúródott gyomorfekéllyel operáltak, és aki társadalmi státusza szerint mérnök. Mint ahogy ilyen krízishelyzetben lenni szokott, a hős számot vet életével, tudatában egész addigi élete lefut, és ez a regény „cselekménye”, az élet és halál közötti tudatfolyam. Amelyből az 1989-es fordulat előtti és utáni kelet-közép-európai világ képe bontakozik ki köz- és magánszféra szintjén, egy erdélyi, egy székelyföldi ember tudatán keresztül. Az egyéni és közösségi boldogulás kérdése kerül a gondolatok fókuszába. Tulajdonképpen egy boldogságkeresés regénye ez. A cselekmény eseményekben elég szegény, inkább a sajátos eszmefuttatások, emlékezések jelentik a tartalmat. A hős nőügyei színezik, teszik regényszerűbbé a törzsszöveget. Már a kezdő keretmozzanatban megjelenik a mű egyik alapmotívuma: a férfi–nő viszony. Fiúgyermekként, és aztán később is, izgalomba hozta a hőst, amikor egy nőelem jelentkezett életében – többnyire katalizátorként. Mindig családra vágyott, de ahhoz megfelelő társat is szeretett volna, tökéleteset. S ez soha nem jött össze eddig. Addig. Volt pár „nagy találkozás”, de ezek lényege az esetlegesség volt. Várakozás, inkább csak a test örömére. Nem volt terve az életre, nem végzett soha igazi én- és pályaelemzést: csak sodródott. Nőügyekben is. A sodródás a regény fő motívuma, sok variánsa van a tudati visszajátszásban. Idősík- és helyszínváltó számozott részek követik egymást a regénytestben. A következő szövegelem visszaugrik időben, gyerekkori emlékeket idéz fel a hetvenes évek elejéről, amikor a marosbecsi kórházban töltött a hős egy nyarat szempanaszaival. A tudatosodás, szocializálódás emlékei sorjáznak itt azzal a következtetéssel, hogy nem jó, ha valakik szubjektív időnkből csak úgy elvesznek, ellopnak. Ezeknél a marosbecsi emlékeknél elidőz a tudat, mert többször is tartózkodott ott, rokonainál Gerzson, így akaratlanul is észrevette, hogyan terjeszkedik a hajdan szinte színmagyar városban a többségi elem, nyelv, szellemiség… Aztán kiderül, hogy hosszú ideig egy bányavidéki városban élt szüleivel, alkalma volt szembesülni a másság jelenségével is. Megjegyzendő, hogy a szerző egy dél-erdélyi, zsilmenti bányavárosban született és ott gyermekeskedett, ahol a többségi románokkal együtt sok magyar, zsidó, sváb lakott együtt. Beszédes, hogy mi csapódott le ebből Gerzson tudatába: „Mintha lett volna némi szándékosság a rendszer részéről, hogy a népesség keveredjék, szűnjön meg a hagyományos életforma, az az értékrend, amelyben hosszú generációkon át éltek az őseik gazdálkodóként vagy polgárként, illetve iparosként. Talán azért is, mert így könnyebben ellenőrizhető és befolyásolható minden réteg…” Akarva-akaratlanul mégiscsak kialakult a hősben egy olyan irányulás, hogy a környező dolgokat, eseményeket értelmezze, hisz saját sorsáról van szó. Hosszasan értekezik a szerző, a hős Marosbecs átfazonálásáról, a kényszer-disszidálásokról, kiházasodásokról. A magyar esély csökkentésének stratégiájáról abban a marosmenti nagyvárosban, amely valaha a „székely főváros” címet viselte. A Gerzson névnek idegen, jövevény a jelentése – jegyzi meg egy jelentéktelennek tűnő helyen a szerző, de nem mellékesen. A gerzsonság, idegenség saját életünkben, sorsunkban, ez a huszonegyedik század fordulójának egyik súlyos gondja – üzeni a regény: buszon, vonaton, szállodákban, akárhol, de sohasem otthon lenni. Az élet mint utazás – a vezérmotívum végigkövethető a fejezeteken. A hős első utazása a nagy román alföldig, a Bărăgan közepére történik, ahol dolgozott, onnan tér haza Újvárhelyre. A (RO)MAN típusú busz, „a szocialista ipar rozzant terméke” mint jellemző utazási tér váratlanul boldogságstációvá lényegül. Az első esély a boldogságra, de inkább boldogságpótlék, itt jelentkezik egy román nő, utazótárs, Viorica személyében, a Bărăgan bugyrában, a buszon. A sajátos utazási mód, a kényszerű egymás mellé sodródás, szorulás alkalmat kínál két hányódó egzisztenciának az egyéjszakás kalandra. Inkább csak a test örömével, lelki beteljesülések nélkül, egy alkalmasnak bizonyuló bukaresti ócska szállodában. Meglepetésszerűen veszíti el a „leszakított ibolyát”, és csak töprenghet, vajon meghozhatja-e a várt üdvöt egy más nyelvet beszélő, más kultúrában szocializálódott, más értékrendű lény az ember számára. „Éljen csak az ember a maga fajtájával – gondolta –, azok között keresgéljen, akiknek magyarul fáj minden, és ezen a nyelven káromkodnak-imádkoznak, élnek s halnak meg végül”. Kereste az elszalasztott esélyt a zavarodott erkölcsű világban, a nyolcvanas években végét járó szocializmus Romániájában, annak fővárosában. És csodálkozott, hogy a mindenféle különbségek és a viszonylagosan nagy távolság, a nyelvi korlátok ellenére is mennyire erős lehet egy vonzalom, pedig „tulajdonképpen nem is történt meg igazi ismerkedés”. Élményszegényen él, egyedül a nők hozhatnának valami változatosságot a hős életébe, de azok sem igazi mély élmények, csak egy sorsszélben sodródó lepke virágról virágra való röppenései. Valahol a Balkán és a Nyugat között... Ágnest a kincses városban ismerte meg, búvópatakszerű kapcsolat alakult ki köztük. Hazaérkezésként tartott számon minden vele való találkozást, mégse volt az együttléteknek perspektívájuk, mert a nő, Gerzsontól eltérően, azt tartotta, hogy csak külföldön, idegenben lehetsz boldog, ott teljesítheted ki magad, ott teljesülhetsz be. Sors-kálváriája el is vitte egy nyugati országba, de ott sem lelte helyét. Judittal Budapesten találkozott, a zsidó származású, különben izgalmas, intelligens nővel mássága miatt különbözött össze. A Judittal való séták mutatják meg, hogy a már-már világpolgárnak számító hős Budapesten is úgy kiismeri magát szinte, mintha otthon lenne. De mégis hiányzik valami fontos ebből az otthonosságból. A budapesti kiruccanások, liberális társaságok, kultúrkocsmák megmutatták neki, hogy miről is van szó: letörik, kiárusítják a hagyományokat, de a haladó gondolkodást is. A levegőben érződött már az elidegenedés, elmagányosodás szelleme. Megérezte, hogy a test örömeinél fontosabbak a lelkiek, az utazásnál a megérkezés, az otthon. Az Adriennel való együttlétekből megismerte jól a jelen magyarországi helyzetet, rálátása lett a magyarság sorsának alakulására. Az új politizáló nemzedék tagjai közé csapódott, hol Gödöllőn, hol Bálványoson hallgathatta ki az új eszmék és eszmények dobbanásait. És behúzta a vészféket a globalizáció, az integrálódás ellen. Marosbecs, Várad, Kolozsvár, Budapest mellett Bécs, Amerika, Kanada, Svédország nevét villantják fel a sorok kánaáni menhelyként, de Gerzson egyre inkább a szülőföld, Újvárhely, Kadácsfalva, a Nagymál, a Nyikó, a Vargyas vonzáskörébe került, egyre inkább ezek lesznek személyiségének sarkalatos pontjai. És a csíksomlyói Szent Hegy, ahol, úgy érezte, véglegesen és végzetesen összekapcsolta őket új ismerősével, Margittal az az érzés, hogy együvé tartoznak. A „mindenek dacára itt vagyunk, megvagyunk” érzése diadalmaskodott bennük. Örömmel és reménnyel tölti el az okostelefon képernyőjén eszmélésekor kapott, olvasott válasz Makranc-Margittól: IGEN. Igen a szülőföldre, igen a vágyott, az igazi szeretetkapcsolatban való élésre. Igen a jövőre. Mintha a Gerzson ürügyén saját életét futtatta volna le a szerző ebben az önéletrajzi és kulcsregényszerű alkotásban. Nemegyszer szentenciákban nyilvánul meg a létértelmező irányultság: „Azért vagyunk emberek, hogy mindent elrontsunk.” „Az igazi értelmiségi folyamatosan kérdez, és úgy él feszt, kételyektől átitatottan.” Ha változó idők következnek, akkor azokhoz igazodó arccal kell a jövő iránt fordulni.” „Minden nacionalizmus fölülírja a szomszéd érdekeit.” „A munka adja az élet értelmét, még akkor is, ha már régóta nyugdíjas az ember.” „Azért nem teljesen helyénvaló, ha százfelé futunk.” „Az ember számára az igazi műfaj maga az élet.” „Két külön világban élve nem lehet azonosulni, feloldódni, társként érezni.” Végül a hősnek sikerül kibogoznia azt a fonalat, amit a párkák oly bravúrosan fontak visszásra, úgy tűnik, hogy sikerült kilábalnia létlabirintusából. Hazakerült Várhelyre, a szülőföldjére. A ’89-es fordulat előtti és utáni viszonyok Várhelye, mintha csak Székelyudvarhely lett volna, s van is olyan utalás erre, hogy az „apaváros”, „Küküllő-parti Athén”. Hosszasan töpreng a nyolcvanas évek végi Várhelyről, ahol „a helyiek átmenetinek érzik a pillanatnyi állapotot” és „váróteremnek értelmezik a szülőhelyüket”. Fejadag, szegénység, jegyrendszer. A beolvasztás kiteljesítésére való törekvés. „Gerzsont az itthon-tudat erősítette és tartotta meg. Nem vágyott el erről a vidékről. És az országból sem, amely úgy volt hazája, hogy nem volt az igazán. De mégsem mostoha. Csak ilyen. Amilyen. Csak olyan. Amolyan.” Ez a hátsó borítóra is kihelyezett rövid részlet segít értelmezni a regényt, a hős helyzetét, aki az államvizsgakor a második legmagasabb osztályzatot szerezte az egyetemen, s mégis csak a Kárpátokon túl választhatott munkahelyet. Hányódásra, beolvadásra ítélték, és csak nagy anyagi áldozatok árán jöhetett haza Várhelyre. Hosszasan töpreng a maga gyors iramú életidejében a szocializmus születéséről, felfutásáról és törvényszerű bukásáról. A szülőföld elsorvasztásáról, a falvak elöregedéséről, vegyes házasságokról, a csángó sorsról, az erdélyi magyarság eróziójáról, a szocialista és posztszocialista nacionalizmus húsba vágó gesztusairól. Azt gondoljuk, aki ilyen kelet-közép-európai valóságban szocializálódott, és megfertőződött minden politikai, ideológiai, eszmei irányzattal, talán immunitást szerzett. Habár millió tényezőnek lenne az a szerepe, hogy zavarba hozza az egyént, „az Élet él és élni akar” – üzeni a mű. Az otthonkeresés regénye is a Gerzson szép délutánja. Amint a hátsó borítóra kiemelt szöveg is jelzi: genetikailag kódolva vagyunk az otthonkeresésre. „A hazatérés öröme járta át minden sejtjét.” Elhatározta, nem lesz többé agglegény, és jobban fog sáfárkodni a hátramaradt életidővel. Ha… A diaporámaszerűen lefuttatott életélmények filmje itt véget ért. A záró keretrészben ébredezik a várhelyi kórházban a hős, új idők biztató napja süt be az ablakon. És Makranc válasza az okostelefon kijel­zőjén, „Igen” megnyitja a kiteljesíthető élet előtt az utat. Szép archetipikus képpel zár az író: „És akkor az ősz Napja szép lassan, ritkán látható bőséggel, búsan aranyozott fénnyel támadt föl a Hargita fölött. Áttört a kórházpark platánjainak lombján, a kórházterem ablaküvegén a fény ragyogása. Új biztatást sugárzott. Ragyogó jelként, hogy nem a vég, inkább az új kezdet köszönt rá a maradék idők újabb reggelén, az emberélet szép délutáni idején”. Ezek a regény végszavai. Becsukjuk a könyvet, maradunk a kérdéseinkkel, és az azokra adható válaszokkal, mert mi vagyunk Gerzson a saját hasonló gondjainkkal, kételyeinkkel, félelmeinkkel együtt, kelet-közép-európai polgárok, akik jól bírják a gyűrődést, mindig úton vannak, s legnagyobb vágyuk, hogy egyszer hazaérkezzenek, otthonra találjanak. Keretes regény a mű, társadalmi, önéletrajzi, kulcsregényként is lehet értelmezni, de elsősorban tudatregény. Egy sorsszélben vergődő, sodródó erdélyi értelmiségi (lehetséges) életútját, tudatvilágát mutatja be. A mindig „odaátban” létezés, a hazaérkezés regénye. Sajátos konfliktusú mű: a hős van konfliktusban az egész világgal, amely be akarja őrölni őt. Élesben realista regény. Valós gondokkal szembesítő, rendhagyó történelemlecke fiúknak és lányoknak – mindenkinek. Nemcsak szakmai ferdülés, de a szerző az újságíró őszinteségével, keménységével küld irányított szavakat, mondatokat, gondolatokat az általa elítélt tények felé. Intelmet fogalmaz meg: céltudatosan, szépen kellene élni. Akinek nincs célja, sodródik, mint a szélviharba tévedt lepke. Sokkoló tényeket sorakoztat, mintha a Balt Orient Expressz vagonjai csattognának végig Gerzson tudatának Kelet-Közép-Európáján, „vélt és korlátozott szabadságú utazók” között. Olyan tények ezek, amelyek ismeretében már nem tudsz nyugodtan járkálni sorsodban, nyugtalanul keresed magad. A „délután” szó sajátos jelentésváltozáson megy át a műben, nem egy napszakot, hanem az életnek egy szakaszát, a dele, közepe utáni, a rossz utáni szakaszát jelöli. Adja az Ég, hogy a nagy és sok rossz után ránk is boldog idők jöjjenek! Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest–Székelyudvar­hely, 2020. 242 old.