Múlt héten az iskolával kapcsolatos latin nyelvű fogalmakat mutatta be, most az iskolai foglalatosságokat ismerteti írásában a kolozsvári nyugalmazott magyartanár, dr. Málnási Ferenc. [caption id="attachment_85709" align="aligncenter" width="1000"] Tógás diákok Fotó: epa.oszk.hu[/caption] ilyen lehetett /volt az akkori deákok egy napja? A kollégium tornyában két harang őrködött, amelynek kötelei – csigákon levezetve – a felső folyosó végén volt. Az V–VI. osztályos szolga volt a csengető (Milyen öröm volt a kötelekbe fogózva kiverni a szentantalt!) Napjában reggel 5-6 órakor fölkelésre, 7-8 órakor a tanítás megkezdésére, déli 12 órakor, délután 2 órakor és este 8-9 órakor húzták meg az egyik harangot. (Mindkettőt az ünnepélyek, püspök, iskolavizsgálók látogatása, temetések, tanév megnyitása, bezárása alkalmával, de ritkán a nyilvános kicsapásra ítéltek kiközösítésekor…) Reggel 5-kor, az éjfél utáni vigil (őrző, ügyelő) egy lámpást vivő szolga vigillel – lumen, lumenhordás – bejárták a coetusokat, szobákat, a mosdóasztalra kitett közös gyertyát meggyújtva felköltötték a deákokat – Surge, Domine! (Gyújtsanak gyertyát az urak!). Erre a calefactor (tűzgyújtó) felugrott, tüzet gyújtott, a fát a cuscuriából, a fáskamrából hozta, ahová a szolgák a felaprított fát tárolták, s kb. fél óra múlva, felöltözve, a publica mensa (2-3 méter hosszú, feketére festett, 4-6 lábú tanuló-, ebédlő-, dolgozóasztal) mellé sorakozva kezdték a tanulást. Akiknek székük volt, azok ültek, a többiek állva vagy egy magasabb ládára kuporodva tanulgattak. Itt zajlott le a convictus, coquia (együttétkezés), délben pl. egy nagy fazékban – gomer – hozták a családok által felajánlott, jó, húsos, gombócos, laskás, főtt ételt. Az Ad publicum kiáltás után, amikor az ajándékételből a sorosok jól laktak, másoknak is jutott… A kollégium kenyereként a vidéki bentlakók számára jó búzalisztből, házilag készített 1-2 cipó szolgált. Aki sütötte – pistor –, a süttető – pistator –, a kiosztó – prebitor – volt. Az otthonról hozott, küldött kenyérnek – a brugónak – a falatozása, minden hozzávaló nélkül, volt a panis, panizálás. A sokáig rágott száraz kenyeret a deákok Marcinak hívták. A piacon, a lacikonyhán árult, besózott disznó- vagy cigánypecsenyének a neve volt a dög. Majd a classis (osztály, amelybe a tanulók évfolyamok szerint voltak beosztva) az órákra, az auditoriumban (hallgatóterem) gyülekeztek a deákok. (Kettő volt: a nagy-, amelyben a templomozás, az évzáró vizsgák, ünnepélyek, vizsgák zajlottak, és a kis-auditorium, egy-egy felsőbb osztály tanterme). A praelectio (előadás, cursus olvasás, magyarázás, tanítás) során az öregebb tanárok 2-3 napig prelegáltak, azután jött a kikérdezés: revocatio, recapitulatio, examinatio. A praeceptor publicus (köztanító – juratus) az osztályokban tanított, a praeceptor privatus pedig a kiválasztott tanulókkal a kamrájában a következő tanórákra kiszabott leckékre, feladatokra – pensum – készítette elő, velük az „emlézendőket”, ismételtette – correpetitor –. Ma is él a tanács: Repetitio est mater studiorum. A kikérdezések alkalmával a feleletben megrekedt tanulókat „hivatásos” súgók segítették. Azokban az időkben, amikor a gyengén világított tantermekben 60-80 tanulót kellett kikérdezni, s ha a tanárok idősebbek voltak, a súgók padról padra jártak, segítettek, dohány, szivar, perec, cukor volt a fizetségük, a honorárium. Minden tiltott, de titokban használt kisegítő eszköz neve volt a puska, amellyel a kikérdezésnél, a feladványok megfejtésénél a kérdező tanárt kijátszani igyekeztek. A latin, a görög nyelvű, a zsidó olvasmány sorai közé magyarul beírták a szöveg fordítását… Signum volt az osztálytanító által adott jegy, érem, gomb alakú jel, amely arra szolgált, hogy a másnapra feladott latin, görög szavak, mondatok, versek egymástól való kikérdezésében, aki a másikat megfogta, annak adta át, ez ismét másra nyomta rá, mindaddig, amíg a leckeórára be kellett menni, s akin rajta maradt, büntetést kapott. Egy-egy tanító, osztályfőnök be-belátogatott mások előadásait meghallgatni, de a felsőbb osztályba járó deákok is más tanár óráira be-bejártak, hospitáltak. A vizsgákra benyújtott, közszemlére kitett próbaíratások neve: purum, a dolgozatnak, feladványnak elsődleges fogalmazványa, az impurum, erről készült a tiszta példány. Absentia, a leckejárás elmulasztása – absens – a tanórákról való igazolatlan hiányzás büntetést vont maga után, pl. osztályismétlést… A kollégiumi tanrendet az 1706. évi királyi rendelet alapján a Marosvásárhelyt alakult litteraria commissio dolgozta ki, s 1770-ben minden kollégium számára kötelező lett. Már 1665-ben az alábbi classisok, osztályok várták a diákokat: 1. Rudimenta, 2. Etymologia, 3. Syntactica, 4. Rhetorica, 5. Poetica, 6. Logica, 7. Theologia… Az 1770. évi tanrend szerint: 1. Elementaria, syllabansok, olvasni, írni tanulók, 2. Declinisták, comparatisták, 3. Secunda classis conjugistarum, 4. Tertia classis grammatistarum, 5. Quarta classis syntaxistarum, 6. Quinta classis rhetorica et oratoria, 7. Sexta classis poetica, 8. Septima classis poetica, 9. Octava classis logica. A tanulók névsorkönyve volt a catalogus. A kapott érdemjegye a calculus. Minden tanév végén az osztályfőnök a calculusok alapján elkészítette a tabellát, lajstromot, a classificatiót, ordinatiót, ennek alapján léphetett felsőbb osztályba a tanuló. A calculusok neve: eminentia (1), prima cum laude (2), prima (3), secunda (4), tercia cum absentia et malitia… Eminens volt a mindenből kitűnő tanuló, a legfőbb érdemfokozat: eminentia cum laude. Diligens, diligentia – cím járt a szorgalmas, a leckéket megtanuló, az előadásokat szorgalmasan látogató – diligenter frequentáló – deáknak. Principista volt a neve annak a deáknak, aki kitűnő bizonyítvánnyal ment a teológiára, s fejedelmi alapítvány stipendium, beneficium principis részese lehetett. A filosofusok, a theologusok a három nagy (sátoros) ünnepen ünnepi követség, legatio részesei lehettek: A kiválasztás, electio után az igazgató ajánlásával, conceptus, charta, választhattak egy-egy gyülekezet temploma közül, ahol prédikálhattak, s 10-30-50 forint legatum birtokában térhettek vissza a kollégiumba. Miből tanultak? Az előadás alatt a cursust olvasták, a minden kézikönyvet pótoló, s egy-egy tantárgy egész évi, vagy félévi tananyagát (pensum) felölelő kéziratos füzetet. Néha a tanár adta ki az általa kidolgozott kéziratot, ívenként, melyet a szépen író diákok lemásoltak másoknak is… Segítette a tanulást a lexicon (a Pápai Páriz-féle volt a leghíresebb, pl. a latin nyelv elsajátítására), a dictionarium (Pápai Páriz, Callarius, Ballagi, Finály…), máskor a szószedet, resolutio, a feladott szövegekben előforduló szavak gyűjteménye, melyet a diákok írtak egy erre a célra készült füzetbe… Sok kollégiumban theca, thecarius (könyvtár, könyvtáros) őrizte az adományozott könyveket, s a tudós magisterek vaspántos ládáiban is lapultak könyvek, ezeket az iskolának ajándékozták, s a peregrinus, suplicans diákok is tanulmányaik folytatására, vagy az iskolának gyűjtöttek pénzt, könyveket… Megtörtént, hogy a városban tűz ütött ki, ekkor Incendium! kiáltásra a deákok siettek tüzet oltani… A legerősebb deákok nagy bunkójú, rövid nyelű botot ragadtak, melyet átfúrt nyelén szíjjal karukra erősítettek, s ha elhangzott a kiáltás: Ad gerundinum, ad arma!, ők vezették a deákokat, akik siettek tüzet oltani… Minden szombat délután a kis csengettyűvel a szolgák felügyelője összehívta a seregét, akik seprűvel, lapáttal takarítást – kuriaseprést – végeztek, ez volt a purgálás, ez is vezényszóra, az Ad purgatorium kiáltásra történt… Csak tanultak? Dehogy! Játszottak is, hiszen gyerekek voltak! S a szigorú szabályok ellenére (hiszen tilos volt magyarul megszólalni!) – magyarul! Hiszen a játékok neve is magyar volt: bárányosdi (farkas és bárány), bukfencezés, csicson-, sisonkázás, gombozás, pityke, gurítás (kővel, fával, labdával), gyűrűzés (ujjnyi vastag fára, lószőrrel, üveggyönggyel), falábazás, haragszom rád!, hólabdázás, hinta, kalongyálás (több fiúnak egymásra halmozása), katonásdi, kockázás, korcsolyázás, Kútba estem, … ki húz ki?, lapdázás, László király katonái (Ki népei vagytok?), malmozás, némajáték, ostábla (a sakktáblához hasonló, kétszínűre kockázott, fából, vastag papírból készült négyszögletű tábla, amelyre 8-8 világos és sötét színű, kör alakú, négyszögletes lapocskákkal játszottak), tenyerezés, parittyázás, párnatánc, pickafáztak (két végén meghegyezett, ujjnyi vastag, 10-14 cm hosszú fával úgy játszottak, hogy az egyik végét megütötték, mire az elugrott, akkor másik még messzebb kellett üsse…), nyilazás, sárkányozás, szoborállás, zálogosdi… Szilaj tornajáték volt a bakkfütty, amelyben egy fiú a fal, a korlát mellé állva, megtámaszkodva, a második az első hóna alá hajolva, a harmadik s negyedik s a többi fiú messziről futva, szétvetett lábbal a képzelt lóhátra ráugrott, addig, amíg valamelyik leesett, lefordult, s átvette a tehertartást… Változata a nőstényfütty, amikor az első játékos lehajolt, az utána következő a hátára támaszkodva szétvetett lábbal átugorta, pár lépés után ő hajolt le a harmadik játékosnak…, míg el nem fáradtak… Szilaj tréfa volt a csillagrúgás, csillagugratás. Egy-egy álomszuszék fiú – miután a faggyas korom maszkírozásra és más vízkúrákra, pl. vizet csorgattak a füle mellett egyik edényből a másikba, sem reagált, lábujjai közé papírszeleteket raktak és meggyújtották… Kígyófarok. 15-20 fiú összefogózkodva szaladni kezdett s az ostorcsapást utánozva gyors fordulattal az utolsó fiúval „csattintottak”… (Megtörtént, hogy kar- vagy lábficammal végződött a játék…) Köpenyegezés, pokrócozás. Tréfából, bosszúból egy kiszemelt áldozatra köpenyt, kabátot dobtak és összevissza pufázták, búbozták, bordázták, bütyközték, dumézták, gyomrozták, kotyolták, kujakolták, öklözték, tépázták, agyabugyálták – szóval jól helybenhagyták. Néha egy-egy szobába több coetusból összegyűltek, ott pipázva, beszélgetve lustálkodtak, lármájukkal zavarták az ott lakók nyugalmát, ezt hívták várdázásnak. A deákok a tavasz egyik napján, tanáraik, tanítóik vezetésével, zászlókkal (1848 előtt minden osztálynak saját zászlaja volt), zene- és énekszóval a közeli erdőre, mezőre, tisztásra vonultak ki… (A 60-as évek dalai: Föl, föl, vitézek a csatára…, , Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!, Kerek ez a zsemle, nem fér a zsebembe… és más dalok…) Mindenki vitt magával enni- és innivalót, a kofák is egész vásárt rögtönöztek, frissen sült pecsenyével, mézeskaláccsal, kakassal, méhserrel… A tanárok is „levetkőzték” a vaskalapot, s a pajkos deákok közt öreg vagabundusok lettek, s a végén együtt énekelték: Gaudeamus igitur, juvenes dum suumus, post jucundam juventutem, post molestam senectutem, nos habebit humus!.... Az esti becsengetés után a kaput bezárták, s a hetes jurátus, szobáról szobára járva a hiányzók nevét följegyezte, ez volt a lustra, a számbavétel. A kapuzárás után érkezőket az óra jelzésével a deákvigil följegyezte. (Természetes, hogy a kedvezés, elnézés előfordult, s a deszkakerítésen is volt egy-egy lyuk, ahol be lehetett lopakodni…) Kisebb testi büntetés volt a plága, a vesszővel, vonalzóval – linea – tenyérbe ütés, ennek egyik variánsa volt a körömméreg, amikor az öt ujj begyeinek hegyére mérték az ütést. A fegyelmi esetekben a sedria, az iskolai törvényszék ítélkezett, nagyobb fokú büntetést a consilium abeundi adhatott. A vétkest félnapi, kétnapi elzárásra a carcer (kis sötét szoba) várta. Így tanították a régi szokásra, erkölcsre, móresre. „Majd móresre tanítlak!” – fenyegették a nagyobb diákok a kisebbeket. A szabadságharc utáni időkben, a zsarnoki uralom besúgói sok hazafit, diákot is, juttattak rendőrkézre. Megalázó, megbélyegző névvel illették a deákok a besúgót – delator, spitzli. Tóga volt a deákok bokáig érő, sűrű gombos, studiosus kabátja, egyenruhája, amelyet 1557-től a XVIII. század végéig viseltek e néven. 1797-tól reverendának nevezték, majd 1834-től hosszú magyar dolmány, magyarka lett a törvényes deák egyenruha. A tanulmányait befejező deák bizonyítványt kapott: testimonium. Volt időközi: tremestriale, annuale, egy tanulmányi ciklus bevégzéséről szóló: subscriptionis, maturitatis. A jól tanuló deák jutalma: eminens, eminentia cum laude (dicséretes), praemium, dimission. S aki kitűnő bizonyítvánnyal végezte a VIII. gimnáziumot (a mai XII. osztályt), érettségizett, matura, maturáns, rigorosum maturitatis, principista deákként mehetett teológiára, főiskolákra, stipendium, beneficium principis (fejedelmi ösztöndíj) segítette továbbtanulását. A támogatók, patrónusok között a Teleki, a Bánffy, a Mikó, a Kemény, a Kun családok alapítványait említhetjük. A jól tanuló deákok, akiket a város jómódú polgárai közös eltartásra vállaltak, a templomban a discantisták, a hívek beérkezése alatt az úrasztalánál énekeltek, később a kántor mellé a karba álltak, s a temetéseken is cantus-énekükkel szolgáltak… A szorgalmas, a leckéket, előadásokat frequentáló, diligens, diligentia, de minden tanuló által várva várt szabadságidő, a vacatio, feriae musarum, négyszer is kijárt: szüretre, karácsonyra, húsvétra és pünkösdre. Ezenkívül – a feriae canicularesről nem is szólva – a félévi vizsgák után is jutott 5-10 nap. A demissio, az iskolai év ünnepélyes bezárása volt: ima, igazgatói-rektori beszéd, jutalmak, dicséretek, pályadíjak kiosztása, a jövőre szóló intések, sok-sok jótanács, búcsúzás és a kórusban, karban kiáltott: Víg vakációt, fiúk!.... S az utolsó héten sok ajtón megjelent napról napra a felírás: o, io, tio, atio, catio, acatio, vacatio. Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Petőfi Sándor is átélte ezt a korszakot, Ady már nem érte meg, de iskolás éveire Ő is „…ifjúi, szent megjózanodás, / Komoly, nagy fény, / Emléketek ma is milyen csodás, hős férfiú-szerep…” sorokkal emlékezik… Áprily Lajos pedig a Nagyenyeden eltöltött tanári éveit két versében is megidézi: „Enyedi csend – ma megkívántalak… / Enyedi csend – te régi, drága, tiszta, / reád gondoltam és áldottalak.” Az Enyedi diákok c. versében a kiránduló diákjaira gondol vissza, énekhangjuk cseng a fülébe: „Ezerhangú kórus / nyomomon jő lassan, / aztán felszáll s tovább szól a / sugaras magasban. // Zengetik a zúgó / világ-zivatarban, / lélektelen vad időkben / lélek van a dalban. // Halljátok-e hangom, / mikor elkiáltom: / Daloljatok csak, sok ezer / enyedi diákom!” * A szerző Franciscus Málnási, a Kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium elődje, az 1557-ben alapított Unitárius Kollégium subscribalt deákja (1947), majd maturandusa (1959), a Kolozsvári Universitas, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar szakos végzettje (1965), a Gyantai Általános Iskola, a Révi Elméleti Líceum, a Kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium, a Bánffyhunyadi O. Goga Elméleti Líceum és több Kolozsvár környéki scholák praeceptor publicusa, filológus doktor (1998), az MTA Köztestületi tagja, a Domus Hungarica ösztöndíjasa, ma, nyugalmazott magyartanár Kolozsváron.