Hetven évet töltött idén Vinczeffy László festőművész. Atyhából indult, pályája Sepsiszentgyörgyön teljesedett ki. Szeptember 15-én hajdani munkahelyén, a szentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban – no meg a múzeum körüli parkban – az utóbbi években készült olajfestményekből és szobrokból-installációkból nyílt kiállítás a művész számos tisztelője jelenlétében. Az alábbiakban Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese értelmezi a műveket. [gallery link="file" ids="36344,36341,36343"] Párzási időben kergetőző lepkék, egymás vagyonát és életét elrabló/kioltó zsákmányoló bogarak: a galacsinhajtó, a futrinka, a tücsök, a parazita, az öntudatos lepkebáb („Az egész föld vajúdik! Én megszületek.”), kíméletlen harcot folytató hangyák és pillanatnyi létezésüknek örvendező, körtáncot lejtő kérészek… Josef és Karel Čapek az első világháború után jelentették meg A rovarok életéből című komédiájukat, amelyben valójában az emberi társadalom keserű paraboláját rajzolták meg egy részeg csavargó látomásában. Mint minden időtálló alkotás, úgy ez a mű is naprakészen olvasható, s nem véletlen, hogy üzenete a későbbi évtizedekben is visszhangot vert. „Minden jel arra vall – írta Hamvas Béla író és filozófus az 1962. február 4. című esszéjében –, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít, éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított, és éles, üvegszerű karmai vannak.” (Zárójelben talán emlékeztessünk rá, Vinczeffy ekkortájt még a marosvásárhelyi képzőművészeti líceumban az öntudatlan tanulás időszakát élte, s nem is sejthette, hogy a látomásban foglaltak egyik ábrázolója éppen ő lesz.) Hamvas a 20. század első felének művészeti és szellemi mozgásait ismerve, a történelem fordulatainak saját bőrén is megtapasztalt tudásával felvértezve fogalmazta meg cseppet sem bizakodó ítéletét az emberi világ alakulásáról. A megismerés és a szembenézés számára egyetlen létező terrénumába vonul vissza az ötvenes évektől az aktív cselekvéstől megfosztott gondolkodó: „A művészet mondja el az ember titkos gondolatait és félelmeit és azt, hogy mire sóvárog, mitől reszket és azt, amerre szédül. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, mit eltakar, visszanyitható. A felbőszült komiszság elemi kitörése, a viszályok kioldhatatlan világszövevénye, az embernyúzás technikájának megsemmisítő fejlettsége és mindehhez még a rafinált önsanyargatás módszereinek hallatlan virtuozitása, minderről csak a mai művészet beszél úgy, hogy világosabban már nem is lehet.” Látszólag kettős kiállítást látunk, ám a két vizuális tartományt a háttérben a művész személye, világlátása összeköti. Egymással feleselő benyomások viaskodnak bennünk, séta közben visszafogott, elmélyedést kívánó monokróm festményeket és vad színességgel tüntető szobrokat érzékelünk. Kívül meghökkentő teremtmények (Udvari bolond, Darázs, Sárkány, Égre törő stb.) árasztják el a múzeumkertet: talán félelmet keltő mutánsok, vagy inkább ismeretlen univerzumokat, elfeledett kultúrákat idéző bálványok, ahogy szövegeivel, verseivel Vinczeffy művészetének egyik legérzékenyebb interpretátora, Bogdán László nevezné őket. A figurák intenzív kölcsönhatásba lépnek a környezetükkel, a természeti elemekkel, s helyenként idézőjelbe teszik, másutt új hangsúlyokkal nyomatékosítják a megszokott helyszíneket, szobrokat, népművészeti faragványokat. Belül pedig zárt formák, fémes hatású alakzatok, a termek architektúrájához igazodó, mégis saját erőteret kialakító, hol domborzatra, hol pedig organikus páncélzatra emlékeztető idomok: transzcendentális régiókra utaló képződmények vagy egyszerűen csak egykor a föld invázióját fontolgató űrlények archeológiai leletei sorakoznak a falakon. Ha művészettörténeti párhuzamokat akarunk vonni, az idősebb generációból mindenképpen Jakobovits Miklós hasonló gondolkodásmódját és anyagkísérleteit említhetjük, a fiatalabból a bukaresti Mihai Sârbulescu vaskosan megfestett, de alig-alig megcsillanó harangjai és szent edényei juthatnak eszünkbe. A képcímek – Szakadás, Seb, Ősi üzenet, Bujkáló fények, Ridegség stb. – némi kapaszkodót azért nyújtanak: a plasztikus, szinte reliefszerű felületek közös jellemzője az éppen csak átderengő fény; a hűvös tapintású résekből, hasadékokból, sebekből azonban időnként valamiféle belső izzás, érezhető forróság tör napvilágra, ami mégiscsak a mozgás, az áramlás, az élet jele. A művekkel való szembesülés során egyenként be kell vallanunk magunkban: mire sóvárgunk, mitől félünk, merre szédülünk… Mindezek ellenére a megnyitó szöveg nem akar sem tragikus, sem okoskodó, sem pesszimista hangvételt sugalmazni. A találkozás a művészettel – ebben a szép napsütésben – legyen inkább vidám, játékos és felszabadult. Ne feledjük: a művész az atyhai szoborparkot Vidám kertnek nevezte el, és az öt évvel ezelőtt, még a Gyárfás Jenő Képtárban rendezett Vinczeffy-kiállítás címe is a Ludium (Játékosság) volt, tehát ezt a bemutatót is inkább per ludum, játszva tekintsük meg. Mivel sokan vannak közülünk a műtárgyakkal hivatásszerűen foglalkozó muzeológusok, restaurátorok és egyéb, komoly kutatók, ezért a régmúlt relikviáit őrző, szakszerűen bemutató, ám lényegében „holt” múzeumot elevenné varázsoló művészet viszonylatában szeretnék ismét visszatérni a Čapek-testvérek komédiájához, ahol a rendszerező tudós kifejti: „A lepkét azonosítani kell, dátummal ellátni, s elhelyezni a gyűjteményben. De vigyázz, le ne dörzsöld a hímporát. A háló finom anyagból legyen! A lepkét pedig mellének összeroppantásával óvatosan kell megölni! Azután felszúrni egy gombostűre! Szárnyát papírszeletkékkel kifeszíteni! A gyűjteménybe csak alaposan kiszárított állapotban helyezhetők! Portól és molyoktól óvandók! A tárlóba tegyél ciánnal átitatott szivacsot!” – „És mire jó mindez?” – kérdezi a csavargó. – „A természet szeretete. Ember maga nem szereti a természetet!” – válaszolja a tudós. Körülnézve értetlenkedő arcokat látok: emberek, maguk lehet, hogy nem szeretik a művészetet!?