borús égbolt
Csillagok, csillagok
Szeretem a csillagokat. A csillagos égbolt látványa békével és megnyugvással tölti el az élet zajától és rohanásától terhelt lelkemet. Némaságuk, sziporkázó ragyogásuk a Végtelent jeleníti meg számomra, ahol örökös a csend, végtelen a béke. A Végtelent jelenítik meg, amelyet nem lehet mérni, a tér és az idő korlátai közé szorítani. A csillagokat nem lehet birtokolni, használni, csak nézni és csodálni. Ridegek és élettelenek és mégis megragadóak. Apró kis jelek, amelyek mozgásba hoznak, ihletet adnak, útra indítanak, cselekvésre bátorítanak, vágyat ébresztenek, a Végtelen felé vezetnek. Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagok. Az asztrológia szimbólumrendszerként használja és horoszkópokat gyárt. A tengeren hajót vezető kapitány számára az útirányt jelöli, az éj sötétjében, a köd sűrűjében kétségbeesetten kiutat kereső ember számára a reményt jelenti. A csillagok fénye, tündöklő ragyogása mindig felkeltette az emberek érdeklődését. Az ókori pogány népek körében általános volt az a meggyőződés, hogy a csillagok döntő módon befolyásolják a földi történéseket. A Szentírás szerint a csillagok a Teremtő alkotásai, ő szabta meg a számukat, ő jelölte ki a helyüket és a pályájukat. A csillag mint jelkép az uralkodói dicsőség jelképe. A kommunisták megpróbálták sugarait emberszabásúvá kicsinyíteni, bevörösíteni, aljas politikájuk jelképévé tenni. A csillagok azonban hallgatnak. Jelenlétük, ragyogó fényük arról a világosságról beszél, aki a világba jött, aki minden embert szeretne jelenlétével megvilágosítani. Akiben élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. Így fogalmaz Szent János evangélista prológusában.
A csillagok ragyogása mellett sokszor nem vesszük észre ezt az isteni fényt, mert üvegessé válik tekintetünk a fáradtságtól, a túlhajszolt életritmustól, a kiégett lelkületünktől. Boldogságkeresésünk közben a piac és a reklám kínálata elvakítja szemünket, nem mindig azt választjuk, amire szükségünk van, hanem amit kívánunk.
Isten nem feledkezik meg az emberről, több mint kétezer évvel ezelőtt, az ókori Közel-Keleten felragyogott Betlehem fölött egy különös csillag, amelynek ragyogása elbűvölte a napkeleti bölcseket, és útnak indította őket, hogy keressék meg a világ világosságát, Jézus Krisztust.
Január második felében ökumenikus imahetet tartottunk a különféle felekezetek lelkészeivel és híveivel, amelynek témáját a Közel-keleti Egyházak Tanácsa állította össze. Az imahét mottója a napkeleti bölcsek történetéből származik: „láttuk az Ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” A betlehemi csillag fényénél együtt kerestük egymás rejtett igazságát a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében. Jó volt együtt imádkozni, egymást meghallgatni, látva azt, hogy mindannyian kereső emberek vagyunk, és mindannyiunkat ugyanaz a csillag vezet.
Fekete István szavai jutnak eszembe: „Az emberi élet nyomorúságában, félelmében és sötétségében irányt mutató sok csillag mind-mind ugyanaz a csillag, mint az idők, királyok és pásztorok betlehemi csillaga.”
Bálint Emil római katolikus esperes-plébános
