Cserey Csaba: ritmus az élet, a szívdobbanástól a lépésekig

Fotó: Cserey Csaba archívumából

Ötven éve van zenei pályán. Gyergyószentmiklóson született 1958-ban, itt ismerkedett meg a dobokkal. Nevét az egész ország ismeri, és még azon túl is. A népszerű dzsesszdobos az elmúlt héten szülővárosában tartott dobtábort gyerekeknek. Cserey Csaba karrierjének indulásáról, sikereiről, zeneoktatásról és a zene gyógyító erejéről beszélt lapunknak.

– Hogyan ismerkedett meg a dobokkal, hogyan indult a karrierje?

– Valamikor 12 éves koromban kezdődött. Az 1-es iskolában, a mostani Fogarassy Mihály Általános Iskolába jártunk. Akkoriban tartottak teadélutánokat a folyosókon, ahol zenekarok játszottak a fiataloknak. Édesanyám mindig felöltöztetett fehérbe, és úgy engedett el. Ahogy bementem a koncertre és megláttam a zenekart, ledermedtem, nem tudtam mozdulni. Az egy varázslat volt, ahogy szokták mondani, szerelem első látásra. Attól a perctől kezdve úgy alakult, hogy kezembe vehettem egy pionírdobot, és elkezdtem megtanulni játszani rajta. Alapítottunk zenekart és játszottuk a régi népszerű zenekarok dalait, mint a Beatles vagy az Omega. De 1974–75-ben már nemcsak Gyergyóban játszottam, hanem kacsingattam mindig más nagyvárosok felé, de legtöbbet Marosfőn voltam. Ott volt az egyetemistatábor, és rengeteg jó zenekar jött nagyvárosokból, tehát megismerkedtünk zenészekkel, tanultunk tőlük és játszottunk velük.

Fotó: Cserey Csaba archívumából

– Tagja volt a csíkszeredai Vox-T-nek is.

– Igen, elkerültem ’77-ben Csíkszeredába. Már ekkor eléggé befutott zenész voltam, mondhatni már országos szinten is, és ezt utána csak kamatoztattam. Bekerültem egy olyan zenekarba, ami feltornászta magát a romániai magyar zenekarok élvonalába, ez volt a Vox-T. Progresszív rockzenét játszottunk, és akkoriban az egész országba csak négy zenekarnak adtak ki lemezt, közöttük voltunk mi is. Ez nagy szó volt.

– Mikor és hogyan került Szatmárra?

– A Vox-T feloszlása után elkezdődött egy vendéglős időszak, amikor nem lehetett koncerteken zenélni, csak vendéglőkben. Sok helyen felléptünk, Szovátán, a Gyilkos-tónál, a tengerparton. Ahogy ez is megszűnt, elköltöztem Szatmárra, 1989-ben bekerültem a Szatmári Északi Színházhoz, mint a társulat dobosa.

– Évek óta tanít zenét, segít elsajátítani másoknak a dobolás művészetét.

– Én nem végeztem semmilyen zeneiskolát, ellenben nagyon nagy volt az ambícióm, autodidakta módon tanultam, éjszakákat és nappalokat gyakoroltam át. Akkoriban ötévente szükséges volt vizsgázni ahhoz, hogy vendéglőben vagy bárhol zenélhess, mert, ha ez nem volt meg, nagy büntetést szabtak ki. Ezen a vizsgán jó eredményt értem el, és ezáltal felbátorodva rengeteg jó zenésszel játszottam más zenekarokból. Közben pedig sok dobos, ütőhangszeres keresett fel, hogy segítsek nekik. Így kezdtem el tanítani. Hivatalos oktatóként, iskolában nem oktattam, bár nagyon sokan kerestek és keresnek mai napig is. Én nem akartam vegyülni az iskolai rendszerrel. Helyette megalapítottam a Csabcsi dobiskolát, ami majdnem 30 éves és körülbelül 15 éve van akkreditálva, tehát az én iskolám 15 éve bejegyzett iskola.

Fotó: Cserey Csaba archívumából

– Több műfajban is kipróbálta magát. Hogyan jutott el a rockzenétől a dzsesszig, miért váltott zenei stílust?

– Igen, rockzenével kezdtük, az akkori népszerű klasszikusrock-zenekarok dalait játszottuk, mint a Led Zeppelin, Beatles, Deep Purple. 1974-ben, amikor sokat jártam Marosfőre meg ide-oda az országban, akkor nagyon megfertőzött a funky. A progresszív rock mellett is néha rock és funky keverékében doboltam. Ezután kezdtem érdeklődni a dzsessz iránt 2002-ben. De közben sok ütős hangszeren játszom még, mindenféle stílusban: afrikai, latin, indiai dobokon, relaxációs meloterápiás hangszereken és mindegyik más és gyönyörű. A dzsessz közelebb áll a szívemhez, de az a fajta dzsessz, ami nagyon bonyolult. Bár én is nagyon bonyolult vagyok.

– Hogyan alakult az Urban Tribal Band, a jelenleg is aktív zenekara?

– Ez a zenekar a feleségemnek köszönhetően jött létre: ő harminc éve néptáncos és énekel. Amikor hallottam a szép dalait, amiket énekel, azt mondtam, hogy ezt nem lehet így hagyni, dobok nélkül. Én már ezelőtt is nagyon sokat játszottam afrikai dobokon, más zenészekkel így kitaláltuk, hogy ilyen ritmusokkal kibéleljük és alátámasztjuk a népzenét. Nagyvárosi helyen, afrikai autentikus népzenét játszottunk, így jött létre az Urban Tribal Band.

– Mit jelent egy dzsesszdobos számára a ritmus?

– Erről írtam az önéletrajzi könyvem. (Ritmus nélkül nincsen élet, 2015.) Gyerekkoromtól fogva állandóan valami arra késztetett, hogy többet csináljak, mint amit érzek. Közben mindig kialakult bennem egy cél, és ez annyira hajtott engem, hogy sokszor magammal sem tudtam lépést tartani. Így fedeztem fel azt, hogyha benne vagy önmagad ritmusában és nem esel ki, akkor mindig is haladsz. Ha lelkivilágodban és gondolataidban a ritmus megszületik, onnan csak egy lépés az, hogy meg tudd tenni, amit szeretnél. Az a lépés olykor elég nehéz, de ha ritmusban vagy, akkor meg lehet lépni. Ezért mondtam azt, hogy ritmus nélkül nem lehet élni. Az egyik legfontosabb dolog az életünkben: a szívdobbanástól a lépéseinkig, mindenhol velünk van.

Fotó: Cserey Csaba archívumából

– Több helyen nyilatkozta, hogy a zenével gyógyít. Mesélne erről?

– A kétezres években megjelent a hang drum, egy UFO alakú hangszer, ami nagyon gyönyörűen szól. 2008-ban tudtam beszerezni, azt hiszem, az ötszázadik volt a világon, nagyon nehéz volt hozzájutni. Amikor megkaptam, éjjel-nappal játszottam rajta, felemelő volt és relaxált is. Ez nekem nagyon meghatározó pont volt, eddig én ezt nem csináltam. A Jóistentől kaptam többet a hangszerek által. Bennem megszületett az a gondolat, ha én ezt érzem, akkor miért ne lehetne azt tenni, hogy összegyűjtök néhány embert, és játszok nekik. Persze nemcsak ezt az egy hangszert vettem, voltak sámándobjaim, hangtálakat vásároltam és tanulmányoztam őket. A gyógyítás, az hangterápia néven működik. Szatmáron, de gyakran külföldön is foglalkoztam vele, mert ott az emberek nyitottabbak rá. Szatmáron egy pszichiáter ismerősöm és zenésztársam adott nekem termet, ahol havonta egyszer összeülünk, én játszom az embereknek, és fantasztikus érzéssel mennek el onnan. Az emberben a belső stressz megszűnik ilyenkor, ha egy órára is, de akkor is hatásos.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik most lépnek a zenei pályára?

– Elsősorban én minden fiatalnak azt üzenem, nemcsak a zenésznek, hogy legyen hite önmagában, és legyen önbizalma. Minden zenésznek azt tudom mondani, hogy ha egyszer a kezébe vette a dobverőt vagy a gitárt, vagy bármi mást, akkor próbáljon úgy szólalni a hangszerhez, hogy a hangszer szeresse meg őt. Ahogyan ő szól a hangszerhez, a hangszer úgy szól vissza hozzá.

Fórika Dóra

: an accessible web community