Csendérték

46. Zsoltár 11.v. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.”

Számomra egy pihentető hely értékelését, minősítését legfőképpen a csendértéke hordozza. Az, hogy hány csillagos egy szálláshely, megítélésem szerint arra vonatkozik, hogy mekkora inspirációs erővel tud bírni a pihenni vágyó emberre az ott honoló csendforrás. A nyár egyik legnagyobb ajándéka ugyanis a félig nyitott ablakon át beszűrődő friss levegő csendjében szőtt éjszakai álom, és a szépen ébredező reggeli világ ablakrésen beszűrődő dala. Az elmúlt napok reggelein egy rozsdásfarkú légykapó madárcsalád reggeli étkeztetési eseményeire ébredtem. A szülők hordták, a fiókák nagy csivitelés közepette fogadták a reggeli harapnivalót a fásszín gerendái közé rakott fészekben. Végre úgy éreztem, hogy a nagyszülői ház többcsillagos szállásminősítést nyer újra! Talán erre az életérzésre írja Weöres Sándor a Csend című versében: „A félig nyitott ablakon behajol a szél a szobába, a világűr csendje, magánya… Rozsdája a lárma.” Sokakban él még egy-egy emlék a régebbi idők csendjéről. Gyermekkorom meghatározó élménye az árkosi nagyszülői ház zsalugáteres ablakain át beszűrődő falusi nyár látszólagos csendje, történésnélkülisége. Ma is hallom a reggeli csorda indulását, a mázsás állatok dübörgő lépteit, kolompját, a szekérkerekek zörgését, a szomszédok reggeli köszönéseit, pendülő jókedvét, élcét a korán kelőknek… Ugyanez az élmény később légációs, kezdő lelkészi koromban is visszaköszönt: beszűrődött az ablakon a gazdálkodó falu történéseinek lüktetése, az emberek és jámbor állatok lépte a hegyvidéki Firtosváralján is, ahol a falu csendben úszott szinte egész nap.
Ma is úgy érzem, hogy nyári időben tudatosul leginkább bennünk az a mély lelki igény, hogy időnként létszükséget a megújító csend. Ezt a megújító, békéltető csendességet keressük-kutatjuk, ezt óhajtva utazunk, üdülünk, vagy éppen vonulunk el valahová csendes munkálkodásba, rekreációs tevékenységbe. Az újjászületés reményében hagyjuk (hagynánk) magunk mögött zajos mindennapjainkat bár néhány napig… A szünidő nagybecsű kincs a hajszolt, állandó külső és belső zajban élő ember számára. A világunkban állandósul a háború, a lélekben, az emberi habitusban a háborúság, belső zaj, elégedetlenség. Talán ennek okán is, képzeletben csendszigetre vágyunk, ahol rátalálhatunk az Isten által lelkünk mélyére rejtett igazi kincsekre, boldogságérzetre.
Reggel van, és olvasom a Zsoltárt, hogy „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten”. Eszembe jut ennek evangéliumi párhuzama, amikor Jézus lecsendesíti a háborgó tengert. Amikor ráparancsol a vizeket korbácsoló szélre és megszólítja a tengert. Csodálatos, ahogyan e két elemi erő, a szél és a víz Jézus szavára engedelmeskednek. A zsoltárt olvasva ugyanez az érzésem. Isten rászól e harsány, zajos, lármás világra és a benne hánykolódó emberre, hogy „Csendesedjetek el!” „Simuljanak ki lelki vizeitek!” Teszi ezt egy kicsit úgy is, mint amikor egy édesapa belekiáltja béketeremtő szándékkal a családi hangzavarba: „Csendesedjetek el, most én beszélek!” Szavában nemcsak rendre utasítás, de főként nyugalomra, lecsendesedésre való felhívás rejlik.
Hallgassunk szavára, éljünk okosan a nyárban: csendesedjük el! Amennyiben ez sikerül, csodálatos felismerések, élmények születnek lelkünkben: a csend mögött és a szerves csendben (falun és városon, természetközelben, vagy erre való törekvésben, jó akaratú emberek között) ott van Ő maga, az Isten. Keressük meg és mutassunk rá azon csendértékű helyekre, ahol megérezhetjük az istenközelséget (is).

Solymosi Alpár unitárius lelkész

: an accessible web community