tiszta égbolt
kevés felhő
Csak az a hoki
Hazafelé tartottam. A lakónegyedbe érve már messziről kiszúrtam a tömbház sarkánál ücsörgő kisfiút, közelebb érve pedig láttam, hogy egy hokibot van a kezében.
– Szia. Nincs kedved játszani? – kérdezte, miközben elhaladtam előtte.
– Nekem? – torpantam meg és kérdeztem vissza, mivel nem mindennap találkozok ilyen ajánlattal. Az idegen kisfiú tényleg komolyan gondolta, mivel a kabátzsebéből már egy teniszlabda is előkerült, s azt is megmutatta, hogy a két kesztyű közé kellene beütni a labdát, mivel a kapu szerepére épp megfelelnek.
– Én leszek a kapus, jó? – tette fel az újabb kérdést, de mire válaszolhattam volna, a bot már a kezemben volt, a kisfiú pedig készen állt, hogy hárítsa az érkező lövéseket. Még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen helyzetbe csöppentem, az első lövésnél pedig az emlékek is megrohantak, hisz mi is ugyanezt játszottuk. Ugyanígy.
Igazi bajnokságokat rendeztünk a tömbházak előtti tereken: ütője szinte mindenkinek volt – a kapusoknak egyébként sem volt szükséges –, így mehettek a nagy meccsek. Izgalomból nem volt hiány, néha az épp aktuális eredmény, máskor a földszinti lakás konyhaablakán berepülő teniszlabdánk váltott ki aggodalmat belőlünk. Olyankor hálát adtunk azért, hogy nem igazi koronggal játszunk. A játék hevében néha az indulatok is elszabadultak, a kesztyűket ledobva birkóztuk le egymást, ahogy a nagyok is csinálták. Bizony, megadtuk a módját.
– Most akkor játszunk? – szólt bele a gondolatmenetembe a kisfiú, mire csak annyit tudtam mondani, hogy „bocsi, csak elgondolkoztam.” Bátorított, hogy nyugodtan lőhetek erősebben is, örömteli kacagására pedig a tömbház néhány lakója is kikukucskált a függöny mögül. Élmény volt neki, nekem pedig még inkább. Megtudtam, hogy nem idevalósi, rokonlátogatás alkalmából vannak itt, a bot sem nem az övé, a nagybácsitól kérte kölcsön. „Hát igen. Mindig csak az a hoki” – gondoltam magamban, majd védhetetlenül lőttem a kesztyűk közé.
Kertész László
