Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Többször, többféleképpen találkoztunk. A Nagyvilág című folyóiratban, amelynek éveken át munkatársa volt, és amely szinte legelső számától kezdve jelentette számomra a világirodalmat. Ma már minden évfolyamot átcipeltem a Sapientiára, talán jól fog ott még az irodalomkedvelő egyetemistáknak. Találkoztunk egy Budapesten megjelentett Mircea Nedelciu fordításkötetben, ő is, én is fordítottunk jobb híján novelláknak nevezhető szövegeket, ő pedig hosszú időn át nem mondott le a kortárs román irodalom magyar tolmácsolásáról, hiszen Pesten történelem–román szakot végzett. És találkoztunk többször személyesen is, diplomáciai pályafutása során. A múlt század kilencvenes éveiben a bukaresti magyar nagykövetségnek volt a kulturális tanácsosa, később a párizsi nagykövetségen is dolgozott. Borsi-Kálmán Béla (1948) azonban mindvégig megmaradt történésznek is, méghozzá olyan szakembernek, aki könyveiben éreztetni tudta irodalmi erényeit. De nem úgy, hogy regényesített, legendázott, hanem jól felépítve, olvasmányosan, a száraz, történelmi munkáknál jóval gazdagabb szókinccsel hozta olvasóközelbe mindazt, amit az egykori sajtóból, levéltárakból kibányászott, és olyképpen, hogy mindig megmaradt a hitelesség talaján. A temesvári Levente-pör az első világháború utáni hatalomváltás egyik kevésbé ismert fejezete, és talán mindennél jobban bizonyítja, milyen alapos utánanézéssel írta meg a korabeli bánsági eseményeket az a tény, hogy a nagyformátumú, több mint ötszáz oldalas könyvben kétszáz oldalon át csupán a forrásmunkákkal egybekötött jegyzetek sorakoznak. Furcsa tudomány a történelem. Még nem kis- vagy nagyiskolás korban, amikor úgy tűnik, hogy minden jól ismert, egyszer s mindenkorra adott. Hanem amikor az ember rájön arra, hogy a történelmet – írják. És ahányszor újraírják és ahányan újraírják, annyiféleképpen módosulhatnak, nem a nagy csaták és békekötések időpontjai, hanem minden egyéb, ami ott állt a háttérben vagy itt áll az előtérben. Magyarországon ma különösen nagy a kavarodás, politikai okfejtések nyomán, hol ezt, hol meg amazt emelik ki a közelebbi vagy távolabbi múltból, és ráadásul a digitális világ magával hozta azoknak a közléskényszerben szenvedő dilettánsoknak a nagy számát, akik ha olvasnak valamit, rögtön felcicomázzák, összeesküvés-elméleteket gyártanak és forgatják a furkósbotot jobbra is, balra is, hátha eltalálnak vele valakit. Soha nem állt szándékomban történésznek lenni, és manapság ugyancsak bátorság, elkötelezettség, eszmei tisztaság kell ahhoz, hogy valaki az legyen. Hogy valaki arról beszéljen: a mítoszokkal, az elkövetett ballépésekkel is szembe kell nézni, a dédapák vagy nagyapák élete más korban és más feltételek között zajlott, mint az unokáké, következésképpen nem másolható. A ki tudja, hányszoros Oscar-díjas Woody Allennek van egy kultikus filmje, A játszd újra, Sam! Nos, a történelem nem ilyen, még egykori, előkotort kellékek között sem játszható újra. Borsi-Kálmán Béla minden bizonnyal jobban tudja nálam. (Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik... A temesvári Levente-pör 1919–1920. Noran Kiadó, Budapest, 2006. Szerkesztő: Filep Tamás Gusztáv, kötésterv: Faragó Ágnes)

Székedi Ferenc