Ezeket a sorokat több apró részletben írtam. Még Budapesten elkezdtem, majd egy-két gondolatot odabiggyesztettem Olaszországban, most pedig az autóbuszon írom, mellyel Perugiából indultunk hazafelé (ami Budapestet jelent) ma, október 5-én, kedden reggel és reméljük, késő este a magyar fővárosba érkezünk. Azaz vége a középkori városokat összegyűjtő nyolcnapos kirándulásnak, amelyről majd szintén írok, több okból is. Most ellenben – ígéretemhez híven – visszatérek a budapesti élményeimhez. Ám a szellemi csemegék előtt muszáj leírnom egy politikait, ami kissé meglepett. Bevallom, reklámfogásnak gondoltam, amikor arról írtak-beszéltek, hogy sorban állnak az előválasztáson az aláírásgyűjtő sátraknál. Aztán jártamban-keltemben magam is meggyőződtem róla: egyik, a New York kávéházzal szemben felállított ilyen asztalnál valóban sorban álltak az emberek. És úgy tűnt különben is, hallgatva az egyik egykori útitársamat, akivel megmaradt a kapcsolatunk és szinte minden alkalommal, ha Pesten járok, találkozunk, hogy a fővárosiak teljes erőbedobással készülnek a választásokra és a váltásra. Budapesten volt egy másik, kellemes élményem is, amelyre készültem, de amelyiktől azért nem vártam ezt a felszabadító hatást. Eljutottam ugyanis abba a korba, amikor Magyarországon a tömegközlekedést ingyen vehetem igénybe. Üdítő érzés volt, ahogy nyugodtan le- meg felszállhattam villamosról metróra, autóbuszról akármire, és nem kellett jegyet előkaparnom, lyukasztót keresnem, és alkalomadtán még esetleg számigálni is a nap végén, hogy egy-két ezer forintot csak erre költöttem. No de hadd térjek át végre a kevésbé földhözragadt dolgokra. Első napom, a nem épp lélekemelő adminisztratív kezdetek után, a barátság, a szíves vendéglátás, a finom ételek jegyében telt el. Krisztinát a japán utamon ismertem meg több mint két évvel ezelőtt, de azóta csak most sikerült újra találkoznunk. Azt a barátságot ajánlotta fel, ami egyben az otthonát is adja a másiknak. Ezúttal tágas, szépen rendbe tett ház és udvar formájában, de őrizte műtárgyamat is, és egy csodálatos selyemsállal kedveskedett, amikből egyelőre gyakorlatilag semmit sem tudtam viszonozni. Az ő javaslatára, ajándékként mentem első este táncszínházba, amit eddig elkerültem: a modern balett valahogy sosem vonzott. A klasszikust szeretem ugyan, de különös módon, ha választanom kellene, inkább a parkett- meg a jégtáncot részesíteném előnyben. Ráadásul valószínűleg előítéleteim is voltak a modern balettel szemben, amelyből csak alkalomadtán kaptam ízelítőt, és inkább cirkuszi akrobatikára emlékeztetett vagy fejetlen vonaglásra. Nem utolsósorban a zenéje is riasztott, amely inkább zörejnek tűnt. Ilyen előzmények után ültünk be az éppen zajló Budapesti Táncfesztivál egyik előadására. Már a helyszín is kellemes volt, és nem akármilyen emlékeket idézett, hisz a Millenáris nekem eddig elsősorban könyves élményeket jelentett. Tudjuk, hogy az egykori Ganz Elektromos Művek épületeinek újragondolásából itt alakították ki 2001-ben azt a kulturális és tudományos rendezvények fogadására képes együttest, amelynek egyikéből a 2019. február 15-én átadott Nemzeti Táncszínház új épülete lett, és amely bár minimalista stílusú, de esti fényben – eddig csak így láttam – igen hatásos. A körülötte lévő épületek és park is változott, amióta nem jártam ott: egy keleti stílusú, divatos kőtornyot is felállítottak az egyik tavacska mellé, ami jól mutat. Az igazi meglepetés azonban az előadás volt. A Scapino Balett Rotterdam, mint a neve is mutatja, holland csapat három részből álló, cím szerint: Carried Alive – Risonanza – The Great Bean – összeállítást mutatott be, ami igazi élmény volt. Különösen az első része, amely szép zenei aláfestés kíséretében azt példázta – threading technikával, mint ezt most megtanultam –, hogy hat ember milyen megunhatatlanul képes kb. negyed órát megállás nélkül egymásba fonódó mozdulatokból, mint az állandóan gyönyörűen csavarodó fonal, szédítő, már-már hipnotikus előadást készíteni. A második rész egy pár történetét táncolta el, míg a harmadik valójában a vaudeville, a varieté és a cirkusz összefonódásából összeálló történet volt, ezek kelléktárának a leglátványosabb részeivel. Nem válok táncszínházfüggővé, de ilyen jellegű előadásokat ezután is szívesen megnézek, természetesen szünetbéli pezsgőzéssel egybekötve, amely illett hozzá nagyon. Az estéhez még egy séta is tartozott a Millenáris parkban, ahol leginkább fiatalok szórakoztak, néhol kissé elfajuló módon, ami szerencsére elenyésző volt a park méreteihez és különleges kialakításához képest. Második napom forgatókönyve hasonló volt. A fennmaradt kapcsolat Kínában szövődött, este pedig a Rózsavölgyi Szalonba mentünk. A hely, mióta felfedeztem, kedvencemmé vált. Egyrészt a története vonz, hisz bő másfél évszázados zeneműkiadó, terjesztő és zeneszervező cég felújított, de patináját megőrző helyén van, másrészt, rendszerint biztosíték arra, hogy a darab jó. Ezúttal Jerome Tonnerre Intim vallomások című, a szerzője szerint érzelmes thrillert láttuk. A látott előadás inkább igazi, vérbő vígjáték volt, amely drámát is rejtett, sőt leginkább azt tudta kacagtatóan elénk tárni. És bár voltak pillanatok, amelyek kissé titokzatosaknak tűntek, túlzásnak tartom a szerző meghatározását, bár neki kell legjobban tudnia, mit szeretne közölni a nézővel. Az előadás nem ezt sugallta, talán a rendezés nem követte az alkotó akaratát. Az indulás előtti estémet a Vígszínházban töltöttem: az intézménnyel egy napon ünnepeljük a születésnapunkat, noha a színház idén a 125. évét töltötte be május elsején. Budapest egyik legrégibb ilyen intézménye, egyben az ország legnagyobb kőszínháza, természetesen vígjátékkal szórakoztatott. Molnár Ferencnek azt a darabját adták, amellyel itt mutatkozott be, és amellyel végleg a színházhoz kötötte a sorsát. A doktor úr című bohózatról van szó. A doktor úr híres ügyvéd, aki hírnevét, vagyonát, haladását egy kilencvenhatszor felmentett betörőnek köszönheti, aki – igazi gazember módjára – ki is használja a helyzetét. Természetesen közben az a kérdés is feltevődik, ki is itt a nagyobb gazember? Ezt az előadást én választottam, igen tudatosan. Bár a darabot nem ismertem, de a szerző neve garancia, a jókedvet kiváltó élményre pedig mostanság nekem is egyre több, egyre nagyobb szükségem van.ű

Albert Ildikó