Most, amikor Olaszország nem mindennapi tragédiát él át, tragédiát, amelyről csak reméljük, hogy minket elkerül, és amelyet a döbbenet, iszonyat, fájdalom és értetlenség keverékével emlegetünk, úgy gondoltam, érdemes emlékezetünkbe idézni azt, amiért annyira szeretjük. Toscana kimeríthetetlen vidékéről már a sorozat beharangozásakor is volt szó. Gyönyörűséges hely, a szó minden értelmében, a szellemi élvezet lévén legalább olyan gyönyör, mint a gasztronómiai vagy maga a szexuális, amelyre a kifejezést eredetileg használták. Toscana az én szerzett szerelmem, hisz nem volt része a gyerekkori álmaimnak, csak egy-két dolgot szerettem volna ott látni, mint például a pisai ferde tornyot, de miután találkoztam vele, egy életre hívévé szegődtem. Toscana egyben a legek vidéke. A toszkán táj önmagában a Világörökség része. És bár eredetileg a feltételei, az életvitelük alakította olyanná, hogy a szem nem tud betelni csodálatával, mára tudatosan is tervezik az arculatát. Az út mellett sorakozó vagy elszórt ciprusai, nyílegyenes párhuzamos sorokba ültetett szőlőtőkéi, melyek olajfaligetekkel vagy gyümölcsfacsoportokkal váltakoznak, aranyló búzamezői, dombvonulatai körvonalát szegélyező pineái varázslatos képet tárnak az ott járó elé. Toscana a szellemi újjászületés és az olasz művészet – amely önmagában fogalom – talán leghíresebb központja. Városai és építészete is a világ legszebb és legkülönlegesebbjei közé tartoznak. Kevesen tudják, hogy itt, a régió központjában, Firenzében tartották a világon az első divatbemutatót, a Ponte Vecchión, az aranyművesek hídján, akik ma is ott tanyáznak káprázatos portékájukkal. De itt született meg Carlo Collodi (eredetileg Lorenzini) Burattinója, az életre kelt kedves fafigura, akiből Hollywood faragott Pinokkiót, hogy aztán így vonuljon be a köztudatba. A meseregényt az olvasók ítélete alapján a világ második legismertebb könyvének nyilvánítottak, mindjárt a Biblia után. Harmadik helyen a Korán áll. Itt található a világ legkisebb gótikus városa, pontosabban települése, hisz ez utóbbi, Montereggioni, aligha nyilvánítható városnak, sokkal inkább eredeti állapotában megőrzött, 12 bástyával büszkélkedő várfallal körülhatárolt, kis erődítménynek mondható. Nem találtam róla adatot, egyáltalán utalást sem arra, hogy ezt valaha külön számba vették volna, de szerintem errefelé találkozhatunk a világ legtöbb hegytetőre biggyesztett, hegyoldalba épített, arról néha szinte lelógó városkájával, amelyek úgy ülnek ott, mintha az impozáns kőfalaik a sziklából nőttek volna ki. Itt fedezték fel a balzsamecetet egy véletlennek köszönhetően. (Ismerünk még ilyeneket nemcsak a gasztronómia, hanem a tudomány történetében is!) Egy mosatlanul ottfelejtett hordóban – itt rendszerint gesztenyefahordót használnak – erjedt meg a forralt must maradéka. Leghíresebb fajtája, az Aceto balsamico di Modena védett márka. Ám tudni kell róla, hogy a mindennapokban használt, mindenhol található és kifizethető formája, amelyet magam is nagy előszeretettel locsolok az ételekbe, nem azonos azzal a krémszerű, igen intenzív aromájú gasztronómiai különlegességgel, amit az eredeti név takar, és amelyet legalább (!) 12 éves borból készítenek, vastag, lepecsételt üvegben árulnak és amelyből egy fél decinél kevesebb (négy cl) 16 euróba kerül, mint erről saját szememmel meggyőződtem. Természetesen létezik a fiatalabb nedűből erjesztett ecet is, meg az általunk és amúgy mások által is a mindennapokban használt gyorsított eljárású, de szintén nagyon finom formája. Az eredeti recept alapján készült üvegeken kötelező módon feltüntetik azt, hogy hány éves borból állították elő. Toszkánát 2003-ban a Wine Spectator olvasói a világ legvonzóbb borturizmus célpontjának választották. Mert itt készül a Chianti és a Brunello. Persze, hogy ez mit jelent, csak azok érthetik meg igazán, akik szeretik a száraz – a nagyon száraz – vörös bort. Bevallom, ebben az ügyben nem állok a helyzet magaslatán, hisz eleve nem vagyok borivó. De ha mégis választanom kell, akkor el nem ítélhető módon az egykor édesapám készítette ribizliborra (szinte fekete volt, de édes!) és a rajnai rizlingre (ami fehér!) szavazok. De ettől függetlenül lelkesen részt vettem minden borkóstolón, s igen élveztem. A Chianti tulajdonképpen egy toszkán termőterület. A név használatára – mely eredetmegjelölést jelent – minden évben kiadják az engedélyt, erről 16 fős bizottság dönt. A Chianti boroknak jellegzetes a csomagolása is: széles szájú hasas palackba töltik, ezt egy kis fonott kosárba helyezik. Az ezen a néven ismert bor több, rendszerint négy szőlőfajtából áll össze, de az alapja a sangiovese. Kóstolásáról magunk gondoskodtunk: minden vacsora alkalmával más és más ízvilágút ittunk belőle. A különbségeket magam is felfedeztem, hisz eléggé könnyen tetten érhető volt a kesernyésség, savanyúság mértéke, illetve a nehezen megnevezhető, de attól egészen jól érzékelhető aromabeli különbségek. A Brunello de Montalcino (Montalcino környékének a terméke) 1955-ös évjáratát, egyetlenként Olaszországból, 1999-ben a világ 12 legjobbja közé választották. E nedű mindössze 250 négyzetkilométeren terem, és négyféle vörös borból áll össze. Alapja, több mint 90 százaléka a sangiovese, mint a chiantinak is. Különlegessége, hogy 20-25 ízkomponens található benne. Állítólag ezek megkülönböztetésére inkább csak a nők képesek, ezért a kóstolást rendszerint nem a borászok, hanem a feleségük végzi. Hogy aztán ez mennyire reális? Ki mit érez és mit nem? Hadd ne részletezzük a kérdést. Ezen a híres vidéken azt is szabályozzák, mekkora területen termelhető a szőlő, illetve, hogy mi ültetendő melléje ahhoz, hogy megfelelő minőségű maradjon a talaj és kellő aromákkal telítődjék a szőlő. Ezért a szőlősök mellé rendszerint eperfák és olívaligetek kerülnek. Pratóban készítik a cantucci nevű, ezt az önmagában bizony kemény, ránézésre kissé szárított kenyérdarabkákra emlékeztető édességet, amelyet az egyetlen itt készült édes borba mártogatva szoktak fogyasztani. Kipróbálva. Igen finom szokás. De veszélyes: függőséghez vezethet! És végül egy számomra kedves adalék. Az olasz vendéglőkben gyakran eleve felszámolják a szervizdíjat. Ez azt jelenti, hogy a pincérek nem várják el a külön juttatást, azaz a borravalót. Na, nem mintha különben jogosan várnák el, de hát a szokás hatalma tudjuk, hogy nagy úr. Ám ami az igazi és sokatmondó különlegesség errefelé, az az, hogy egyes vendéglők a családok esetében elhagyják ezt az összeget, ha a gyerek jól viselkedik!

Albert Ildikó