Sokféle irodalmi témának szenteltem már fejezeteket ebben a sorozatomban, és természetesen máshol is, de színházról részletesen sosem írtam. Utaltam arra sokszor, hogy a színművészet külön fejezet a művészet- és az irodalomszeretetemben is, ez a tevékenység lévén talán a legkomplexebb, amelyben az összes alkotási terület találkozik. Ennél sokrétűbb már csak az opera, melynek sajátos logikája azonban érzésem szerint valahogy elkülöníti a művészetek többi ágától és mindenütt különálló helyet foglal el. Igaz, a színházról is vannak hasonló vélemények, bár én sokáig azt hittem, hogy ennek célja és módszere egyértelmű. Addig legalábbis, amíg nem találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a színházat azért nem szereti, mert olyan helyzeteket produkál, amilyen az életben nincs, az életet csak utánozza, mesterkélt és ettől ellenszenves. Nagyon elgondolkoztam ezen a logikán, pontosabban érvelésen, meg azon is, hogy hiába mondtam ellent, kiemelve, hogy a színház is a lényeget sűríti, mint minden művészet, és ha máshol nem zavaró (nem zavaró az illetőnek sem!), akkor itt mi a gond, igazából nem jutottunk tovább a témában. Én épp az ellenkezőjét látom ennek: nekem a színpad, az ott megjelenő sűrített élet csodálatos élményt jelent, annyira kivételeset, hogy volt az életemnek egy rövid időszaka, amikor foglalkoztam a rendezés gondolatával is. Be kell vallanom azt is, hogy a kortárs rendezési elképzelések egy része sem ragadtat el: az, hogy a színészt cirkuszi mutatványokra kényszerítik a színpadon – széktámlákon sétál, kötélen kapaszkodik a magasba és hasonlók – igaz, hogy fizikai teljesítményének a határait feszegeti, de attól még nem művészet, mint ahogyan a klasszikus darabokat aktualizáló egyes módszereket (mert léteznek igen szimpatikusak és sikerültek is) – drogozó Rómeó, kurva Júlia, műanyag tálban mosó Iluska – nem találom vonzónak. Mindkét esetben úgy érzem,és úgy is gondolom, hogy ez a szöveg és az eredeti darab üzenetének a rovására megy. Mire azt kérdezi a korszellem, honnan tudom, hogy mi az eredeti üzenete? Mire én: hogy ő tudja-e egyáltalán, mi volt abban a korban? És így tovább mehetünk a végtelenségig, de most nem erről van szó. Ám meggyőződésem, hogy a régi szövegek, nyelvezet, alkotások megismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy az újat jól értse az új ember, és hogy minden a helyére kerüljön. Ha még egyáltalán van erre igény. Rendszeres színházlátogató vagyok itthon. Budapesten is kihasználok minden ilyen alkalmat. Novemberben, a dél-amerikai utam előtt is ezt tettem: négy nap – négy előadás alapon. Nagyon jól válogattam. Mert minden kiruccanást alapos szervezés, kutatás és döntés előzi meg. Ezúttal műfajilag is, fajsúlyosság szempontjából is szinte minden összejött. Ami pedig a színészi munkát illeti, talán sosem jártam így: előadói csúcsokkal találkoztam miden este. Így lehet elrontani a nézőt! Mert ilyen csemegék után nehéz elfogadni a „csak” jót. Első este a Thália Színház Arizona Stúdió termében egy sokak által filmről ismert darabot, Jordi Galceran A Grönholm-módszer című drámáját láttam. És miután vége lett, az első érzésem a szégyen, aztán a felháborodás volt. Szakemberként szégyelltem magam, úgy ahogyan talán a magfizikusok szégyellték magukat Hirosima után. Kissé talán büszkén. Mert a darab arról szólt, hogyan választanak ki egy nagy cégnél valakit egy vezetői állásra. Az utolsó interjú részesei vagyunk, ahol állítólag a négy versenyben maradt jelöltet vizsgáztatják, úgy tűnik, személytelenül, hisz a feladatok egy szerkezet segítségével érkeznek. És ezek a feladatok, a kreált helyzetek szélsőségesek, kegyetlen döntések meghozatalára késztetik a résztvevőket. Közben az is kiderül, mennyire ismerik a jelentkezőket. Megdöbbenéssel veszi tudomásul még a néző is, mi mindent kiszimatoltak a lehetséges jövendő alkalmazottakról: még a legféltettebb titkaikat is kikutatták valami módon. A végén pedig kiderül, hogy igazából csak egy interjúalany van, a másik három pszichológus vagy valami hasonló, akik ezt az egészet megtervezték és levezették. Mert nagyon fontos, hogy olyan embert találjanak, aki bírja a strapát, a stresszt, a nagyon megterhelő helyzeteket, és mindig a megfelelő döntéseket hozza. Lemeztelenítik az emberi lelket, arra késztetik a másikat, hogy levesse a szerepek diktálta álarcot és előbújjon az igazi személyisége. Mert – és ezen megint van, amit gondolkoznunk – olyan embert keresnek, aki gátlástalan, de jó embernek látszik. Morfondítozhatunk ezután magunkban, hogy hova jutottunk? Meg azon is, miért nem lehetünk mindig azok, akik valójában vagyunk. Miért és mi juttatott oda, hogy állandóan álarcokat viseljünk? Hát oda, hogy egy állást nem a szakmai tudásért, hanem az alapján kap meg valaki, hogyan tudja eladni önmagát, és ez az eladás néha (sokszor?!) azt jelenti, hogy minden hájjal megkent és gátlástalan?! A felháborodásom ennek szólt: ide jutott a világ, és mi hagyjuk. Ha ráadásul még hozzávesszük azt is, hogy a darab egy valós történet alapján valós (assessment center vagy AC) módszer felhasználásával íródott – akkor érdemes sok mindent végiggondolnunk emberileg, és mi pszichológusok, szakmailag egyaránt. Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, esetleg sokan nem is tudják, mert ma már nem népszerűsítik szakmai berkekben sem, hogy az alkalmazott lélektan – és nem csak – legnagyobb kutatásai és eredményei valami módon mind a hadviselésből származnak. Érdemes ezen is elgondolkozni A második estém Szabó Magdáé volt a Spirit Színházban, melynek honlapján alcímként az jelenik meg, hogy Lélek és irodalom. És valóban ez volt az Agyigó. Az Én, Szabó Magda vagy Szabó Magda, az Ember alcímekkel váltakozva jelölt összeállításban vallomások, versek, regényrészletek kaptak helyet Czeizel Gábor szerkesztésében és rendezésében. Nagyváradi Erzsébet eszköztelenségében csodálatos, magával ragadó előadó, aki igazi kedvességet és melegséget sugárzott, melyhez Kutik Rezső gitárművész szolgáltatott méltó muzsikát. A színház előcsarnoka korabeli kávéházra jellemző, bohém hangulatú, élő zongoramuzsikával. Az egész hely művészi otthoniasságot szugallt, melyet tetézett az alkalom vége. Mert amikor lassan elkezdtünk kiszállingózni az apró előadóteremből, ott vártak a művészek és kézfogással, köszönettel, részemről elismerő szavakkal, és szintén köszönettel fejeztük be az estet. Így egyben az egész egyik meghatározó színházi élményem marad, valószínűleg mindörökre. Ez a mindörökre ezúttal azt jelenti, hogy addig, amíg a józan eszem működik. Vagy talán még tovább is? Ki tudja?

Albert Ildikó