Kínáról nem merek olyan általános képet festeni, mint amilyeneket eddig mutattam be néhány országról könyv formájában, illetve ennek az újságnak a hasábjain is. Nem merek, annak ellenére, hogy talán erről az országról olvastam össze a legtöbbet, hisz az egyik legrendhagyóbb fejlődésű állam ma is mindegyre meglepetést okoz. Elsősorban az attitűdjeivel. Történelmének kezdetén császárai egyszerűen nem vették tudomásul, hogy létezik nép, birodalom és főként kultúra a sajátjukon kívül. Ez a nem egyszerűen nagyhatalmi, hanem az egyetlen világhatalom típusú hozzáállás kissé ma is tetten érhető. Történelmi leírásokból tudjuk, hogy a hozzájuk messzi földről elvetődő idegeneket, európai nagyhatalmak és akkoriban fél világot felölelő birodalmak követeit is nemes egyszerűséggel alattvalóiknak tekintették és úgy is viselkedtek velük. Fogalomrendszerükben nem kínairól és nem-kínairól volt szó, hanem kultúrával rendelkező (ezek voltak ők) és civilizálatlan népről (ide tartozott minden idegen). Ez a szemlélet, amely szerint Kína maga az egész világ, vagy legalábbis a világ közepe és ez az egyetlen civilizáció – valamennyire mai napig fennmaradt, pontosabban újjáéledni látszik. Talán ez a hit, a nemzeti öntudatnak ez a furcsa, maradi, mégis időtálló formája, melybe rendre a maoizmus, a kulturális forradalom, a múlt század végi kulturális megújulás, az amerikanizáció és a globalizáció elemei keverednek, magyarázza azt a furcsa magatartást, mellyel nemcsak ott, hanem a világba mindenfelé kirajzó kínai turistacsoportoknál is találkozni lehet. És ez nem előítélet, nem elfogultság és nem rosszindulat. A kínaiak hihetetlenül hangosak, és mindenen, meg mindenkin átcsörtetnek. Lehettünk akárhányan, ha csak egy is megjelent közülük, úgy siklott át közöttünk, és jutott előre, foglalta el a legjobb helyet, ment be elsőnek, mintha mi ott sem lettünk volna. Olyan céltudatosan és rettenthetetlenül törtek a céljuk felé, hogy már mérgelődni sem tudtunk, inkább csak csodálkoztunk, mire képesek. Ha bárhol megjelennek – egyszerűen mindenkit félretolnak, miközben senkire sem néznek és maximális hangerővel megállás nélkül mondanak. Persze ez csak egy picike, ám annál jellemzőbb megfigyelés volt, amiről sokat beszélgettünk a társaimmal is. Vannak még ilyenek, ám ezekkel együtt is még igen távol vagyok attól, hogy Kínáról átfogó képet festhessek. Mert mutatni is csak igen jól válogatva mutogatnak meg belőle egy keveset. Úgy, ahogyan a világnak szánt hivatalos adataikat fényezik, a turistáknak is egy jól megszűrt valóságot tálalnak. Ami még így is elég sok mindent elárul az országról. Nagyvárosaik – melyek szinte országnyi lakossággal rendelkeznek – az utóbbi évtizedekben nőttek ki, ha nem is a semmiből, de az egyszerű négyemeletes lakónegyedes települések helyén. Még sok helyütt láttuk az egykori, nálunk ma is virágzó három-négyemeletes tömbházak félig lerombolt maradékait, néhol a már eltakarított telkek szélén, a felhőkarcolók tövében. A kínai haladás rendkívül látványos. Fél századdal ezelőtt, a kulturális forradalom idején leromboltak mindent, ami az ősi műveltségre emlékeztetett. Ezért állnak ma csak császári és néhány más palota falai, mert belsejüket, a berendezést gyakorlatilag megsemmisítették. Hiába keressük a jellegzetes pagodákat – amikről az iskolában tanultunk –, mert csak elvétve, turistalátványosságként lehet néha egyet-egyet felfedezni, ahova természetesen el is visznek, meg is mutatják. Legtöbbjük igen leromlott állapotban van. Mint ahogyan híres kertjeik is mára csak mutatóban vannak. Teaültetvényeik megmaradtak. És általában a vidék, ahol nem túl nagyok a változások és ahonnan az emberek igyekeznek a városokba kerülni. Azokat a részeket azonban nem mutogatják a turistáknak. És a kevés egyéni látogató sem mehet oda, ahova neki tetszik. Hiába bérel autót, nem mehet egyik tartományból a másikba. Kivéve, ha sanghaji rendszámtáblája van. Ezért ennek az ára, ha nagy autóra szerelik és szerencseszámot akarnak rá, valahol 15 000 dollár körül (inkább felette) mozog. Igen, vannak szerencseszámok és sok egyéb. Mert hisznek a szerencsében, meg a szerencsétlenségben, meg mindenféle babonában, jövendőmondásban, fengshuiban, ráadásul a taoban, a konfucianizmusban, ami az államigazgatásuk alapja is, talán alapideológiának is mondhatnánk, de ami mellett dívott/dívik a marxizmus, a sajátos kínai szocializmus (mi ismertünk sajátos demokráciát is, ha még emlékszünk első szabadon választott elnökünk kijelentésére!), meg a buddhizmus, és ki tudja, még mi minden. Többek között az orvoslásuk, mely egyre nagyobb teret hódít mifelénk is. Nem tisztem ennek helyes vagy helytelen voltáról nyilatkozni, de két elengedhetetlenül fontos gondolat ide tartozik. Kínában ma a legjobban működő kórházakban a nyugati orvoslás kap nagyobb teret, bár valamennyire ötvözik a két különböző módszert. Amit ellenben a mi szemléletünknek föltétlenül el kellene sajátítani a kínai orvoslásból, az a holizmus, az alaptétele, mely szerint a szervezetünk egységes egész, részei elválaszthatatlanok és testünk minőségileg több mint a részei egyszerű összessége. Mert vannak ott még nomád törzsek is szép számmal, és ne feledjük, Tibetre is kiterjesztették hatalmukat. Szinte sajnálni lehet azt a kormányzatot, mely mindezt a különbözőséget egy kalap alá, vagy legalábbis egy egységes hatalom vezetése alá akarja összevonni. Hogy ez nem egyszerű, azt regényeikből is igen jól tudjuk. Mint ahogyan azt is, hogy sikeresen alkalmazták, alkalmazzák a fanatizálást, amivel a tömeg igen jól vezethető. Igen jól használják erre a médiát is, amelynek hatalmát mindannyian kellően ismerjük. Még az internet világát is igyekeznek államilag kézben tartani. Valószínűleg sikeresen, mert kapcsolódni tudtam ugyan a wi-fi-hez, de megnyitni szinte semmit sem lehetett. Kivéve Hongkongban, meg általában délen: ott még a hajón is kitűnően működött. És persze meleg is volt április első felében. Nem mint Sanghajban, amellyel egy égövbe tartozik. Mert ezt is egyszerűen oldják meg arrafelé! A földrajzi és éghajlati határvonalat a Jangce jelenti: az a választóvonal Észak- és Dél-Kína között, illetve ugyanúgy, bár általában mérsékelt égöviként tartják számon az országnak ezt a középső részét, a folyótól északra hideg, délre pedig meleg éghajlat kellene legyen. Ezért délen fűtés sincs! Sajnos az időjárás nem mindig tartja tiszteletben a kínai elképzeléseket! Albert Ildikó