A kínai Nagy Fal nem látszik az űrből – szögeztük le az előző részben. Mint azt is, hogy a Csang Cseng tulajdonképpen nem is összefüggő fal, hanem sok erődből álló határvédelmi vonal, amely bizony mára sok helyütt jócskán engedett az enyészetnek, és már csak döngölt földből álló omladozó falrészletek vannak meg belőle. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy leginkább Peking környékén foglalkoztak vele, ahol három részét helyreállították. Ismerősökkel való facebookos tapasztalatcseréből derült ki, hogy a különböző magyar irodák egymástól függetlenül ugyanahhoz a részhez – valószínűleg a leglátványosabbhoz – viszik a turistákat. Sajnos mi csak szürkületkor értünk oda, részben bizonyos szervezési bakik következtében. Látogatásunk ugyanis a halottak napjával esett egybe. Kínában ez az ünnep – qingming vagy csingming – két és fél ezer éves hagyományra tekint vissza. És mivel ebben az országban mindent szabályoznak, amit csak lehet (és mit nem lehet?), így a munkaszünetet is, ezért erre az időszakra esik a dolgozók évi szabadságának egyik része. Ilyenkor megmozdul az egész ország, és nemcsak a temetőbe mennek ki, hanem aki teheti, az utazik is. Rokonokat látogat meg, vagy a család, esetleg a barátok elutaznak megtekinteni hatalmas, igen sokra becsült országuk nevezetességeit. Mert ezt is jó tudni: Kína leginkább a belső turizmusra számít, ugyanis pillanatnyilag kb. 15 millió kínai engedheti meg magának az utazást! És akkor tessék elgondolni, hogy nekik is az egyik legfontosabb célpont a Nagy Fal! Állítólag próbálta az ottani iroda kikerülni a legnagyobb tumultust, ám tény, hogy a végén legalább 2 órányit csak lépésben araszoltunk a néhol lezárt, máshol eldugult, megint máshol kerülő úton. Valószínűleg éppen azért, mert ezt a bizonyos részt akarták megmutatni. Útközben ugyanis elhaladtunk két másik megmászható falrésznél is, ahol sokkal kevesebben voltak, de azokra csak legyintettek a szervezők. Valóban látványos résznél eresztettek minket szélnek záróra előtt 1 órával. A fal igen hatásosan a hegyek gerincén húzódott végig, mellette, egészen le a völgybe virágzó bokrok adták a keretet a gyorsan leszálló estében. Én az elején reménykedtem, hisz a falat végig reflektorok szegélyezték és már-már örültem, hogy ha felgyúlnak, akkor különleges esti panorámában lesz részünk. De nem lett. Sötétben botorkáltunk lefelé az erősen lejtős, csúszós úton, mert a telefonom lámpája későn jutott eszembe. Amikor felháborodva értetlenkedtem a mi idegenvezetőnknek, miért nem gyújtják föl a hatalmas reflektorokat, nevetve kérdezte, hogy már ennyire nem emlékszem a szocializmusra? Tudhatnám, hogy csak a pártvezetők és azok külföldi vendégeinek a tiszteletére borítják fénybe a falakat, hadd lássa a világ – vagy legalább az ország vezetői – mondjuk röpke negyed óráig mije van ennek az országnak. A turistákért – akik pedig keményen fizetnek azért a mulatságért, hogy megmásszák a híres falat – nem fogyasztják fölöslegesen az áramot. A kínai jellegzetességeknek ugyanilyen szerves része az óriáspanda. Ez a kedves fehér, fekete foltos medvefajta itt őshonos, de világszerte ismertté tette a legnagyobb nemzetközi állatvédő szervezet, a WWE, mikor szimbólumának, arculatának jelképévé választotta és körülrajongott pandamacivá léptette elő. Varázsának titkát a szakma is tanulmányozta, ezért mára már azt is tudjuk, miért lett annyira közkedveltté a panda. Közismert – vagy legalábbis remélem, hogy az – a tény, hogy mi, emberek (de lehet, hogy részben az állatok is) genetikailag úgy vagyunk kódolva, hogy adott képek, formák, hangok bizonyos nekik megfelelő érzelmi reakciókat váltanak ki bennünk. Az egyik ilyen alak a baba képe, a baba sajátos testarányainak a látványa. Mert tudjuk, hogy a csecsemő sajátos küllemét a nagyobb fej, a nagyobb és kerek szemek, rövidebb végtagok, illetve mindezeknek, ráadásul még az orrnak és az állnak a gömbölyűsége adják. Az ilyen jellegzetes testarányoknak a látványa elsősorban a nőkből, de a férfiak nagy részéből is odafordulást, gyengédséget vált ki és felkelti a védelmezés, gondoskodás iránti késztetést. Ha megfigyeljük a pandát, a legnagyobb példányát is, rájövük, hogy ezt a bébi-hatást kelti és ezért gyöngédséget csal elő: jön, hogy magunkhoz öleljük és megsimogassuk. Ami mellesleg a valóságban egyáltalán nem ajánlott. A pandamacit mára nagyon megbecsülik a kínaiak, valószínűleg olyan háromezer példány él az országban, bár ez sem volt mindig így, előbb egy kis nemzetközi összefogásra és figyelemfelhívásra volt szükség, hogy észrevegyék, úgy szűk nyolcvan évvel ezelőtt, hogy a panda eltűnőfélben van. Most már az a helyzet, hogy a világ összes pandáját kínai tulajdonnak nyilvánították, még ha külföldi állatkertben születik, vagy akkor is, ha épp az államfő ajándékozza valamelyik kartársának, például Nixon elnök kapott ilyet. Mi a pekingi állatkertben gyönyörködtünk bennük, miközben mászkáltak, meg bambuszt rágcsáltak (ez teszi ki a táplálékuk 98 százalékát!) Egykori veszélyeztetettségét úgy sikerült visszafordítani, hogy megölését, amit gyönyörű és kelendő bundájáért lelkesen űztek az orvvadászok, halálbüntetéssel sújtották. Ennek természetesen meglett a jótékony következménye, a pamdamaci mára csak sérülékeny besorolásúvá vált. Kína azonban továbbra is a legtöbb halálbüntetést alkalmazó ország, még a hivatalos adatok alapján is. Eszerint például 2016-ban világviszonylatban 23 országban összesen 1032 embert végeztek ki, legtöbbet Kínában. Mellesleg a többi előkelő helyezett is keleti: Vietnam, Irán, Szaúd-Arábia, Irak, Pakisztán, aminek következtében az Egyesült Államok visszaesett a 7. helyre. A nem hivatalos adatok szerint ellenben – mert a reális számokat, illetve a jelenséget önmagában Kína államtitokként kezeli – évente kb. 10-12 ezer kivégzés történik az országban. Ezek között külföldi állampolgárokkal szemben meghozott és végrehajtott ítéletekről is tudunk. Abban a 68 tételből álló listában, amely a halállal büntetendő cselekedeteket tartalmazza, olyan tételek szerepelnek, mint az erőszakos közösülés, a fegyveres támadás, a korrupció, a lopás, a kábítószer fogyasztása vagy tartása, ha az meghaladja az 50 grammot. „Természetesen” a listán felsoroltakon kívül bármikor bármilyen cselekedetet, ha mondjuk az ország érdeke (?) úgy kívánja, illetve el nem követett bűnt is halálbüntetéssel sújtanak. Ez utóbbi kelti a legnagyobb félelmet az ottani emberekben, nem egészen alaptalanul. A helyzet számunkra eléggé jól értelmezhető, hisz mifelénk is ismeretesek az egykori koncepciós perek, és az sem eléggé világos, hogy mostanság épp mi felé haladunk? Albert Ildikó