Málta városai szépek: az igazi élményt ezek jelentették. Ehhez valószínűleg, egy kissé legalábbis, hozzájárult az is, hogy én urbánus ember, valódi városi lélek vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom élvezni a falusi világot. Ellenkezőleg. Kifejezetten gyönyörködöm az igazi, élő faluban, különösen, ha hasonlít a romantizálthoz, és lelkesen teszem a semmit a természetben, ami, főként nyáron (valljam be: csak nyáron!), igen kedves foglalatosságom. Ám tény, hogy a jó közérzetemhez, a mindennapi életem dinamikájához elengedhetetlen díszlet a város és annak a lehetőségei. Hogy mi határozza meg az egyén ilyetén fejlődését, eléggé komplex kérdés. Valószínű – mondom, valószínű, hisz biztosan ezt sem, mást sem állíthatok –, hogy azok a körülmények, amelyek között az emberfia, ez esetben emberlánya felnő. De nem csak. Azt hiszem, hozzuk magunkkal őseink beidegződéseit, vágyait és megvalósításait, mindazt, amit az életben jónak és fontosnak tartanak, és aztán annak fogadjuk el mi is, a polgári léttől az utcák, épületek hangulatán és szimbólumain keresztül egészen a falakon belüli kényelemig, a színház, könyvtár, kiállítások szellemi lehetőségéig. Persze lehetséges, hisz ismerek ilyeneket is, hogy csak később, bizonyos tapasztalatok és összehasonlítások hatására alakul ki valakiben ez a vonzalom és álláspont, meg – legalább részben – a velejáró gondolkodásmód, ami azonban, ismerjük el, sosem lesz olyan, mint az előbbié. Mert ezt is jelenti. Vagy elsősorban ezt jelenti. De erről talán majd többet egy külön fejezetben. Mivel nem szándékozom útikönyvek ismertetőit helyettesíteni, csak két építészeti élményemet osztom még meg Máltáról. Az első Vittoriosa (eredeti nevén Birgu), a Három Város egyike, talán a legjelentősebbje, hiszen a betelepített lovagok itt éltek, mielőtt megalapították Vallettát. A Három Városnak ma legimpozánsabb a panorámája, akár hajóról nézzük, akár Vallettából pillantunk át, hisz vele szemben húzódik, az öböl másik oldalán. De benne sétálni sem volt rossz élmény, bár ma már inkább csak kikötői és dokkmunkások lakják. Eléggé elhanyagolt kisváros benyomását keltette, pedig sok, egykor gazdagoknak lakóhelyül szolgáló, erkélyes, sárga mészkő épületből áll, amelyeken azonban eléggé fogott az idő vasfoga, néha mélyen bemosott mészkőtéglák, máskor omladozó falrészek kerültek elénk, de legkirívóbb a néhol habarcsból készült alkalmi vakolat volt, mellyel a hibákat javítják – eléggé ügyetlenül. A sziget felé vaskos kőfal zárja körül. Főútján láthatók a különböző nemzetiségű lovagok palotái, meg az Inkvizítoroké is. Az utóbbiról csak annyit tudunk, hogy itt szép sorban 62, a pápa által kinevezett vádló látta el hivatását. Az áldozatok számáról nem regél a fáma. Végül Mostát azért említem meg, mert az emberi igyekvés és a hazafiság igen érdekes példájával találkoztam ott. A tizenkilencedik század közepén, közadakozásból és a lakosok közmunkájával építették fel a sziget legnagyobb és a római Szent Péter Bazilika (1833–1860 között) meg a londoni Szent Pál székesegyház után Európa harmadik (más forrás szerint negyedik) legnagyobb kupolájú templomát, a Rotondát. Az anyaga a már számunkra is megszokott máltai sárga kő, és az impozáns kupolája is szinte teljesen cement nélkül készült az ókori Pantheon mintájára. Különben itt is, mint mindenhol Máltán, ha elhagyjuk a tengerpartot, szinte tiszta, kézzelfogható középkorban sétálgathattunk. Különös módon – eléggé ellentmondásosan, vagy mégsem? – Máltán talán attól volt még autentikusabb a szinte rég megállt idő illúziója, mert ez az egész már-már sivatagi tájba illeszkedett. És valahogy illett hozzá ez a kietlenség, a mészkő, az elhanyagolt táj. A lovagi élet nehézségeit festette alá eléggé romantikusan. Sajnos az utcaképet ma már mindenfelé meg-megszakítja egy-egy sima, dísztelen homlokzatú épület és a rossz nyelvek szerint, amiknek azonban hinni lehet, ezeknek száma sokasodik. E különös kis sziget még elém tárt néhány érdekességet. Például azt, hogy ott is népbetegség a cukorbaj. Amihez persze mi már hozzászoktunk, ha betegséghez egyáltalán hozzá lehet szokni. És az itt rendezett angol nyelvtáborok is ismertek. Amit ellenben érdemes ott helyben megtapasztalni, az a filigrán ezüstművesség és az üvegtárgyak. Az előbbit Cipruson is megcsodáltuk és vásároltam is ott csodás fülönfüggőt, álomszép kitűzőt (íme, hogy megszoktam a bross helyett ezt használni) és gyönyörű széles karperecet. Máltára maradt a medál és találtam is egy olyan máltai keresztet, amelyet nyugodtan viselhetek, hisz alig-alig emlékeztet keresztre és egy gyűrűt is, széles sima karikát, amit találni nem is reméltem, hisz fejest venni ilyen munkával nem mertem volna: könnyen összenyomul, elgörbül vagy le is törhet használatkor. Az üvegtárgyaik, amelyek igen szépek és egy-két különlegesség is van közöttük, természetesen a muranóira emlékeztetnek, mint ahogyan sok egyebet is az olaszoktól vettek át. Az utóbbiaknál azonban jóval nagyobb a választék. Ami természetes is. A konyhájuk is lényegében olasz, de sok és finom arab beütéssel. Nagyon szerettem a kenyerüket: bárhol és bármilyet kóstoltam (nagy választék volt belőle), nagyon finom volt. Nem hivatalos nemzeti eledelük a nyúl, amit én nem igazán kedvelek, de elismerem, hogy finoman készítik el és többfélét is megkóstoltam belőle. Ízlett a máltai bruschetta is, amely náluk a napon olívaolajjal meglocsolt, frissen szárított paradicsomot, olaj- és kapribogyót, hagymát és fokhagymát, meg sok petrezselymet jelent feltétként. Jellegzetes és egyszerű pástétomukat, a bigillát, már magam is elkészítettem, mert igen megszerettem, és könnyen megvalósítható. A főtt szárazbabot összetörjük, hagymát, fokhagymát, tabasco szószt, majoránnát és olívaolajt teszünk bele, majd jól összekavarjuk. Én turmixoltam, mert könnyebben ment és selymesebb állagú lett. Minden reggeli kedvencem volt a feta, illetve a fűszerbundában pácolt kecskesajt. Jellegzetes haluk pedig, a lampuka, csak azért nem körözte le eddigi kedvenceimet, mert lokálpatrióta vagyok és ezért a pisztráng meg a lazac (ugye, ezek egy család) mellé és nem eléjük sorakoztattam be. De a lampuka olyan hal, amilyenről azt hittem, hogy nincs is: egyszerűen nem lehetett érezni a fajtája jellegzetes szagát, és az ízét is csak igen diszkréten. És kemény, ropogós, fehér húsa van. Persze, nem csak ezért térek majd vissza Máltára. Albert Ildikó