Nem egyszerű dolog. Azért is teszek mindjárt kérdőjelet. Nehogy valaki arra gondoljon, hogy kijelentek valami nagyon nagy dolgot, utána meg le is írom a teendőket, hogy mi kell e rendkívüli, kegyelmi állapothoz. Ilyenről most szó sincs. Emlékszem, annak idején, gyermekkoromban, az akkori nagyok – akik nagyjából olyan negyvenesek lehettek –, ha beszélgettek az életükről, gyakran felemlegették a munkát. Hogy ők mennyit dolgoztak. Hogy milyen nehéz volt. Hogy mennyire fontos volt számukra, ha tartozhattak valahová… Nem így volt annak idején, mint most – hajtogatták, ha kellett, ha nem. Mind erősítgették, hogy nem voltak igazán lehetőségek, és a nyomorúság akkora, hogy alig várták, hogy elvégezzék a hét osztályt, s betöltsék a tizenötöt. Mert hét iskolai év volt kötelező, s akkor adtak buletint, azaz személyi igazolványt, ami feljogosította a fiatalt arra, hogy hivatalos formában munkát vállalhasson. Igen ám, de amikor már nagyobbacska voltam, és valamivel nyitottabb meg bátrabb, hadd ne mondjam azt, hogy szemtelenebb vagy pofátlanabb, időnként megkérdeztem egyik-másik rokont, hogy akkor miért nincs meg a hét osztálya? Mert általában nem volt meg. Abban a környezetben a múlt század harmincas-negyvenes éveiben születettek úgy nőttek fel, félig vadon. Az egyik oka az iskolaelhagyásnak gyakran az lehetett, hogy osztályokat vontak össze, és át kellett volna járni a szomszédos faluba. Vagy bentlakásba menni… Néhányan megmondták nyíltan, hogy pénz sem volt. Hogy nem volt semmijük. Illetve azt, hogy adtak volna ösztöndíjat, de vinni kellett az ágyneműt, fel kellett volna öltözni rendesen. És nem volt annyi rongy, mint mostanában… Ez a hetvenes években hangzott el, amikor jól benne jártunk a szocializmus veresre festett boldogságában, s csak nehezen voltunk képesek felfogni, hogy mit jelent a nincs, hogy mi a hiány. Nem mintha dúskáltunk volna a javakban, de állítólag ég s föld volt a különbség az akkori és azelőtti világ közt. Sokat kellett dolgozni a földeken, s akkor sem tudtak rendesen megélni – ezt már a szüleink is megerősítették, akik általában úgy nőttek fel, hogy évekig várták haza a fogságba vitt édesapákat, a mi nagyapáinkat, akik, mihelyt megjöttek, kulákosították őket, aztán mindjárt beterelték őket a kollektívekbe, amelyik olyanokká lett, hogy ideig-óráig csak a báladrót és a direktívák spárgája fogta őket össze. Mert a kolhoz megvolt a szovjetben – mondogatták –, és tudták, hogy itt sem lesz, nem lehet majd másképp... Aztán lett, ami lett. Mi lett harminc év múltán? A szüleink jobbára nyugdíjason érték meg a fordulatot. Mi pedig életet kezdő fiatalokként. A nagyszüleink visszavették még a földeket ’90-ben, de már nem tudtak mit kezdeni velük. A szüleink sem. Sok a baj a földdel, ez nyilvánvaló, és mi is a könnyebb felét választottuk: többnyire a városi, az irodai, a gépesített, a külhoni munkát. Mert tartozni kell valahova. És ezzel a kötöttséggel oda kerültünk, hogy másképp már nem is merünk. Nem tudunk meglenni az állami és a szociális emlő nélkül. Pedig elapadhat a forrás. Hogy mi legyen tovább? Hogy mit érünk meg? Hogy mire ébredünk holnap?... Fogalmunk sincs. Nagy okosan az sincs, amit mondjunk az utánunk jövőknek, a már felnőtt saját gyermekeknek. Talán azt, hogy dolgozni kell. A munkához kell tartozni, az észszerű foglalkozáshoz, amely saját berkekben zajlik. Idebent. Egyszer itt legyen rend, barázda és vetemény. Sokat. De magunknak. Mert odakint a világban nagy a rendetlenség. És sok a baj. Olyan az összevisszaság, hogy emberi ész azt fel nem tudja fogni. Úgyhogy tenni a dolgot. És hallgatni bölcsen. Ennyi. Hogy ne tevődjenek fel fölös kérdések. Hogy ne maradjunk a röpködés vágya után a válasz nélkül sajduló kérdéseinkkel…

Simó Márton