– Te meg mit bámulsz? – röffent át az asztalok fölött egy nagydarab, vörös hajú egyén.
A szerda délután lagymatag zsongása hirtelen félbeszakadt, és a kocsma lambériás falai közé hirtelen beszorult a csend. A nagydarab, vörös hajú egyén az egyik sarokasztalt bűvölte. A sarokasztalnál már vagy egy órája ott ücsörgött egy kis nyüzüge ember, előtte pohár sör, fél deci konyak, kávé meg egy kis fekete koffer. Szemmel láthatóan igyekezett beleolvadni a környezetébe. A kérdésre meg se rebbent, sokdioptriás tekintetét lassan a vörös hajúra emelte, majd elmosolyodott, és válasz helyett újra kibámult az ablakon. Állával az udvar felé bökött, és csak annyit mondott:
– Ahajt...
A vörös hajú kissé megemelte párnázott altestét és kinézett az ajtón. Két szilvafa virágzott a kocsma kaviccsal beszórt udvarán, verebek zsibongtak egy bokorból, sütött a nap, kék volt az ég, tavaszodott.

Egy darabig kifejezéstelen arccal meredt maga elé, bizonytalan mozdulatokkal a pulthoz lődörgött, majd egy hirtelen ötlettel a kijárat felé lódult, és megkapaszkodott az ajtókeretben, mert a lendület majd kivitte az udvarra.
– Te meg ki a f…m vagy? – állapodott meg végül a sarokasztalnál. Csípőre tette a kezét, és jelentőségteljesen imbolygott, mint egy benzinkúti szélbábu.
– Én vagyok az ember a kofferral – válaszolt a nyüzüge kis ember, és állával a kis fekete kofferre bökött.
A vörös hajú egy darabig emésztette a hallottakat, majd kibökte:
– És osztán mi van abba’ a kofferba’?
Megkapaszkodott az asztalban.
– Ebben a kofferben van a Gomb! – közölte a nyüzüge.
– Milyen gomb? – érdeklődött bandzsítva a vörös hajú. Kezdte érdekelni a dolog.
A másik megvonta a vállát. Állta a vörös hajú bandzsa tekintetét.
– Gomb! – válaszolta. – Amit meg kell nyomni. Azért van. Ha valamire gomb kerül, az azért van, hogy megnyomják. Mint az ajtó: azért van, hogy legyen mit becsukni...
– Ha megnyomod, mi lesz?
A nyüzüge vállat vont:
– Ki tudja… Még sose nyomtam meg. De egyszer majd megnyomom...
A vörös hajú megpróbált összpontosítani. Kitapogatta kabátzsebében a pénztárcáját, belenézett, visszatette. Kissé barátságosabb hangnemre váltott:
– Nem nyomod meg?
A nyüzüge a fejét csóválta:
– Azt nem lehet. Nem tudok róla, hogy valaha is megnyomta valaki...
A vörös hajú a válaszra megint felszívta a vizet:
– Akkó’ meg minek neked a koffer? Minek min’ hordod magaddal?
– Azért, hogy meg ne nyomja valaki a gombot! Jobb, ha én nyomom meg. De majd csak akkor, ha eljön az ideje!
A vörös hajú megint előkotorta a pénztárcát. Kisterpeszt vett fel, de így is enyhén jobbra-balra ingott.
– Mennyié’ adod a koffert? A gombbal együtt...
A nyüzüge felsóhajtott:
– Nem eladó!
A vörös hajú hajthatatlan maradt:
– Kéccállej?
A nyüzüge úgy tett, mint aki gondolkodik, aztán súgva mondta:
– Háromszáz. És van benne egy hegesztőszemüveg. A használati utasítás szerint gombnyomás előtt ajánlott feltenni...
A vörös hajú tusakodott. Majd kétnapi bére az a háromszáz lej, de...
Kezet ráztak. A nyüzüge felhajtotta a konyakot, kiitta a sörét, leöblítette kávéval. Az ajtóból még visszaszólt:
– Aztán csak óvatosan azzal a gombbal, csak akkor nyomogassa, ha eljön az ideje!
És mutatóujjával megfenyegette a vörös hajút.
– És az mikor lesz? – kérdezte a vörös hajú.
A nyüzüge kacsintott:
– Majd. Tudni fogja azt maga nagyon jól...