én lenni pap misézni sok falu imazsámolyt oltárt enni a szú én lenni nőtlen nem férfiatlan vágyni mennyország jó meleg katlan mindig szót fogadni hierarchia nem menni night club inni jó pia tisztelni dogma dogma jó dolog állami fogda a föld nem forog én enni ostya ostyahulladék vörösrongy rázni habzó szájú ég nézni néhanap az őrgébicsek repülnék isten mért nem érti meg ikarusz szárnyak gyönge ragasztó megbuggyant immár minden földi jó szentlélek billeg tört szárnyú galamb nézni jobbra balra akár a rab siratni halott drága koporsó kisbaba prüszköl ízleli a só lenni keresztény kozmopolita enni svédasztal kozmás a liba és fogyni fogyni fogyni szüntelen lehet-e élni bűnben bűntelen (Lenni szárnytalan) Há! – hangzott az igenlő válasz a Virág fiúk szájából, mikor Udvarszállás főutcáján, nem messze az egymással szembe álló régi és új templomtól, megkérdeztük tőlük, hogy ebben a házban lakik-e Horváth Ilonka. Ismerős volt a hanghordozás, a moldvai csángó falvak némelyikében is így mondják: igen. Ebből arra következtetek, hogy nyelvünkben a há általánosan elterjedt lehetett, de nem maradt meg csak a más nyelvek tengerében élő, a magyar nyelv szerves fejlődésétől elzárt közösségekben, mint amilyenek a moldvai csángó falvak vagy ez a dél-bánáti kicsi magyar falu. Nem véletlenül keressük az fiatalon megözvegyült asszony házát, a vasárnapi szentmise után ugyanis ide szokott ebédre betérni a beszolgáló pap, Bogdán József fehértemplomi plébános. Örömmel fogadja a fiatalasszony a népes és zajos újságíróhadat. A vajdasági kollégák egy részét jól ismeri, erre utalnak a szívélyes szavak, a barátok közt megengedett ugratások. Az erdélyieket is örömmel fogadta, ugyanis földijeit láthatta vendégül takaros házában: Ilonka ugyanis Désen látta meg a napvilágot Zegreanu Ileana néven, s az erdélyi román lány Udvarszállásra ment férjhez évekkel ezelőtt, s ott maradt a szerb Bánát déli részén, néhány kilométerre a román határtól – magyarnak. A nyár hevét friss vízzel, üdítővel, hideg sörrel és légkondicionált szobával vagy árnyas udvarral enyhítette vendéglátónk, éhségünket pedig hatalmas, kifogyhatatlan tál frissen sült fánkkal csillapította. Bogdán atyára újdonsült vajdasági ismerősömmel, a Dióként ismert Diósi Árpáddal, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó újságírójával szálltunk rá, alanyunk azonban kedélyesen, nyugalmat árasztva állta kérdéseink özönét. Ilyen magabiztosságot csak a biztos tudás és a töretlen hit adhat. Vajdasági újságíró barátaink alaposan felkészítettek erre a találkozóra, tudtuk, hogy a felkeresett egyházfi ízig-vérig pap, elhivatott irodalmár, közösségének kovásza. Az interneten keveset kellett kutakodni ahhoz, hogy megtudjam: az ősz férfi, aki nyugalmat áraszt beszédével, 1952-ben született Zentán, kisgyermekként vált félárvává két testvérével együtt, apja nem sokat törődött velük, így nevelőszülőkhöz kerültek Kanizsára. De a nevelők csak addig foglalkoztak velük, míg kapták a Vöröskereszt által folyósított segélyt. [caption id="attachment_19788" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Sarány István[/caption] Uram, ha a misén elalszom, érintsd meg csendesen az arcom. Éjszaka féltem nem aludtam, ott kuporogtam a kapudban. Nem tudom... melegségre vágytam, hideg koporsó volt az ágyam. Bár apám egyszer fölém hajolt, mint kutya a kölykét megszagolt. Úgy emlékszem, még be is takart, és valamit mondani akart... Valami ilyet: befellegzett... A hiányától hidegebb lett. Uram, ha a misén elalszom, ugye lesz, aki betakarjon? (Reggeli ima) Bogdán atya hányatott fiatalságát az Etna folyóiratban két csókai szerző, Bóka Mónika és Lévai Ildikó mutatta be érzékletesen Bogdán József gyermeklírája című írásban. Ebből tudtam meg, hogy mikor megszűnt a Vöröskereszt segélye, a nevelőszülők az utcára tették a három árvát. „Ezután Nagybecskerekre kerültek. A költő legtöbb idejét az iskolában töltötte, ahol ételt, italt és egy kis melegséget kapott. Sokszor megfordult a vasútállomáson, órákig ült a váróteremben, miközben a nem létező karórájára pillantgatott, mintha csak az érte jövő gőzösre várna. Mikor a bevonuló kiskatonákat kísérték ki rokonaik, ismerőseik, a vasútállomás egy valóságos lakodalmasháznak tűnt. Ilyenkor az író boldognak érezte magát, és örömmel integetett ő is a zsúfolt vonatnak. Gyakran ellátogatott a szomszédos kávéházba, ahol kétes erkölcsű nők társaságába keveredett. Rúzsos szájuk elbűvölte a csellengő fiút. Később minden idejét a városi könyvtárban, olvasással és tanulással töltötte. Itt született meg 13 évesen első verse, melyben az 1970 őszén indult Magyar Szó Napsugár rovatát és szerkesztőjét, Farkas Zsuzsát köszöntötte. Boldogság járta át, mikor az újság lapjain viszontláthatta első alkotását, s ezáltal diáktársai is barátságosabban viszonyultak hozzá, mivel korábban kitaszították és csúfolták őt árvasága miatt. A Képes Ifjúságban megjelent költeményére reagáló Toldi Éva bátorította, rámutatott hibáira. Általa látta be a költő, hogy a tehetség mellett az őszinteség az elsődleges szempont a versek megformálásánál.” Eddig a folyóirat által vázolt életrajz, amelyből a papi hivatás kibontakozásának időpontját is megtudhatjuk: „Isten hívó szavát akkor hallotta meg először, amikor egy alkalommal a hittanórára tartott társaival. Valójában a templomban élte át leginkább a hit szellemét. Megigézte őt a csönd, a tisztaság, úgy érezte, mintha állandó száztagú zenekar muzsikálna a lelkében. 1972-ben beiratkozott a szabadkai egyházi gimnáziumba, 1983-ban pedig a horvátországi Diakováron szerzett teológiai diplomát. Az így eltöltött tíz év alatt felnőtté vált, kikristályosodott benne a tudatosan vállalt papi hivatás. 1983. június 29-én, Péter Pál napján pappá szentelték.” Én egy szürke falusi pap vagyok, ha nem beszélek, akkor hallgatok. Bőrömet cserzik apró miértek. Tükörbe nézek. Vajon mit érek? (Egyedül) Nekünk fiatalkoráról, hivatásválasztásáról csak annyit mondott: – Zentán születtem. 15 évesen mentem az egyházi gimnáziumba, s ott határoztam el, hogy a papi hivatást választom. Pap lettem – most már 32 éve –, s összejártam az egész Bánátot. Írok, írok verseket. Szűkszavú, de lényegretörő vallomás. S azt is megjegyzi, hogy magyar anyanyelvűként, római katolikus papként, sőt cseh közösségben ünnepnapokon csehül miséző papként többszörösen – vagy ha úgy tetszik: halmozottan – kisebbségi. E helyzetet azonban nem tragédiaként, hanem tényként, megoldandó feladatként, alázattal végzett szolgálatként éli meg. A Bánát nyelvi Bábelében pedig nem a nehézséget látja, hanem igyekszik felfedezni a szépséget. Nemrégiben foglalta el jelenlegi szolgálati helyét. Plébániája Fehértemplomon van, s a területileg illetékes nagybecskereki püspökség honlapja szerint az igehirdetés nyelve: cseh, horvát és magyar. Ugyanaz a forrás dióhéjban így foglalja össze a plébánia történetét: „A törökök elűzése után az 1717-ben érkező telepesek a XIV. században már ismert Fejéregyház romjain alapították újra a ma is létező várost. A plébánia alapítása 1723-ban volt. Előbb Palánkához tartozott mint leányegyház (1717–1723). A templom 1739-ben épült a Kincstár adományaiból, de 1788-ban leégett. A templompénztár költségén helyrehozták. A ma álló templom alapkövét 1805-ben helyezték el, és a következő évben már meg is áldották az új épületet. A templom felszentelésére 1929-ben került sor.” Fehértemplomhoz számos filia tartozik. Karasjeszenőn horvát és magyar az igehirdetés nyelve, jelenlegi imaháza 1909-ben épült, a korábban leégett épület alapjain. Csehfalván az igehirdetés nyelve cseh és horvát, ez is fiatal település, ugyanis a katolikusok 1837-ben érkeztek ide, ma is álló templomuk 1900-ben épült Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Udvarszálláson magyarul hirdetik az igét. A település első kápolnáját a kegyúr építtette 1861-ben. 2004-ben új templom épült, a régi kápolnát pedig ravatalozóként használják. Körtéden cseh és horvát nyelven folyik a szertartás, az 1911-ben épített templomban. Bogdán atya vasárnapi programja nagyon zsúfolt: – Fél kilenc Körtéd, 10 órakor Fehértemplom és fél 12-kor jövök ide, Udvarszállásra. Vasárnap itt fejezem be, itt fél 12-kor van a mise, s itt is ebédelek. Meg hát kijövök azokon az ünnepeken is, amelyek nem vasárnapra esnek. Utazásból áll ez az egész pálya, egyik faluból a másikba járok, és az iskolában tanítok: a fehértemplomi gimnáziumban, a szakközépiskolában és két általános iskolában Fehértemplomon, no meg Karasjeszenőn és itt, Udvarszálláson. Tehát hat iskola, ahol hittant tanítok. Szeretettel beszél udvarszállási híveiről, no meg arról, hogy nagyon szívesen jár ebbe a szinte teljes mértékben színmagyar településre, közösségbe. – Száz körüli a hívek száma. Persze nem mindenki jár templomba. A fiatalok járnak szépen, de kevesen vannak. Nyolc diákom van összesen, négy Virág és négy Horváth. Karasjeszenőn Horti László volt az egyetlen, aki magyarul beszélt, most senki nem beszél. Az ő unokáját tanítom. Temesváralján is én temettem el az utolsó magyar nénit, Széchényi Bosinkát. A faluban róla senki nem tudta, hogy magyar… Most már nincs többé magyar ott… Ismét temetni hívnak a felborzolt tollú anyókák a rábéi temető duzzadó-lapadó dombjai közé, a csizmanyomokban pislogó lepkék társaságába. Ismét temetni hívnak az egyetlen utca nagy útra készülő lakosai, hogy mint a vasútállomáson, jegyeket lyuggassak a menetrendszerűen közlekedő halál-vonatokra. Hányszor fogok még kezet a fonott kalácsot majszoló, fogatlan temetőcsősszel, ki a túlvilág gönceit hordja magán, ördögi mosollyal: Atyám, píz áll a házhoz. Istenem, ki állítja meg Illés szekerét. Ki az ónos eső szitálását a gyermeki szemekben? (Temetni hívnak) Most 40 ezer katolikus van Bácskában, amikor engem szenteltek 32 évvel ezelőtt, 120 ezer volt. Akkora a csökkenés, a fogyás, hogy már nem lehet követni… A bácskai püspökség honlapján például nincsenek számok, nincs statisztika – közli a szomorú tényeket, mintegy bevezetőként ahhoz, hogy miért szeret Udvarszálláson lenni: – Olyan kép rajzolódott ki bennem, hogy ugyebár egy katolikus pap egy olyan helyen, mint Versec nem igazán tud közösségmegtartó erő lenni, mert elsősorban katolikus az ember, és nyilván vannak más nemzetiségű katolikusok is. Viszont itt Udvarszálláson a plébános már közösségmegtartó erő. Itt igen. S most nem a személyemről van szó, mert alig egy éve vagyok itt, hanem az iskola és az ember az egyetlen megtartó erő, s az itt meg is valósul. Itt jótékonysági bált rendeznek, ugye, hogy a régi templomot felújítsák, hogy ne omoljon össze, ebből lesz a temetőkápolna. Az itt lévő tizenegynéhány fiatal léte örömmel tölt el… Itt elkeseredett embert nem láttam. A városokban ellenben a depresszió népbetegség. Ugye, Székelykevéről elmentek négyszázan. Ezek majd egyszer visszatérnek, nem örökre mentek el. Itt nincs munka, s elmentek, hogy pénzt keressenek és hazaadják az asszonynak, a gyereknek… Bár nem anyanyelve sem a horvát, sem a cseh, Bogdán atya ezeken a nyelveken is végzi a szertartást. Ünnepeken Csehfalvára és Körtédre is ellátogat. – A cseh közösségekben a nagyapák még cseh nyelven beszélnek, a liturgiát cseh nyelven tartom, ezt el is várják, imádkozni mindenki csak az anyanyelvén tud, még ha nem is érti azt. Én megtanultam ezt a nyelvet, s ezáltal elfogadtak, közelebb kerültem a cseh nemzeti kisebbséghez. Kicsit tartottam attól, hogy miként fogadnak el, már csak a korom miatt is, mert mindenhol a fiatal papot szeretik. De mikor a cseh nyelvet is kezdtem tanulni, lenyugodtak, nem volt semmi ellenérzés – számol be az atya a cseh közösségekben végzett munkájáról. – Az itteni csehek archaikus cseh nyelvet beszélnek, s amikor Csehországból jönnek vendégek, cseh tolmáccsal értekeznek. Nyelvük nem fejlődött, megmaradt olyannak, mint amilyen a Mária Terézia korában való idetelepedésük idején volt. S a liturgikus nyelv sem fejlődött. Nem úgy imádkoznak, mint ahogy a liturgikus könyvben le van írva, holott az kötelező, hanem úgy, mintha mi úgy mondanánk az Üdvözlégyet, hogy Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes… nekem az sokkal jobban tetszett… Minden nyelvnek megvan a szépsége, s szép, ha az ember azt felfedezi. Mint mondja, a csehekkel együtt imádkozta naponta a Miatyánkot, így érezte meg a nyelv zenéjét, fedezte fel annak szépségét. Ennek hallatán eszembe jutott egy, még a kilencvenes évek elején hallott történet. Bár megírtam annak idején, már nem emlékszem, hogy Györgydeák Lajos atya vagy Berszán Lajos pap bácsi mesélte: Moldvában, egy csángó közösségben csodálkozva tapasztalta, hogy egy középkorú asszony, aki nem részesülhetett magyar oktatásban, szépen ír magyarul. Kérdezte, hogyan tanulta meg. Erre a nő elmondta, hogy van egy öreg imakönyve s megkereste benne a Miatyánk szövegét, amelyet betéve megtanult anyjától, nagyanyjától, s az ismert szöveget vetette össze az imakönyvben leírttal, kikövetkeztetve a román nyelvben ismeretlen magánhangzók és mássalhangzók írását… Hasonló történetek a magyar nyelvterület legkeletibb és legdélibb végeiről. De azt is elmondja Bogdán atya, hogy a csehek nem ragaszkodnak annyira nyelvükhöz, mint a magyarok, nemzeti hovatartozásukat szokásaikban élik meg. – Mindenütt, ahol cseh közösségek vannak, rendezvényeket, táncestét szerveznek, teadélutánokat, ahol őseik szokásait elevenítik fel, főleg az egyházi szokásokat. Azt tapasztalom, hogy a cseh folklór és az egyházi hagyomány összefonódik, sőt a karácsonyi és a húsvétot megelőző szokások is nagyon hasonlóak a magyarokéhoz, ott is van szállást kereső, s a házszenteléskor, amikor a pap sorra járja a házakat, akkor ugyanazok a szokások jelennek meg. Mit mondjak? A vasárnaptól félek. Alig ha húsz embernek misézek. Mise után perselypénzszámolás. Közeleg az utolsó állomás. (Mit mondjak?) Ilonka újabb fánkhegyet gördít elénk, a légkondicionált szoba hűvösében szaporán fogy az ásványvíz meg a sör. Bogdán atya cigarettára gyújt és készségesen válaszol újabb meg újabb kérdéseinkre. Szóba kerül a magyarság fogyása, amit a háború meghatványozott, s az utána következő létbizonytalanság tetézett. Most már nem a háború elől menekülnek az emberek, hanem munkát keresnek a közeli városokban, avagy távoli országokban. – Az egész Bánságra az elvándorlás a jellemző, az idősek maradnak, a templomba járók 80-85 százaléka idős, s az itthon maradt fiatalokra nem jellemző a templomba járás. Reméli – sőt meggyőződése, mert mint mondja, neki kötelessége optimistának lenni –, hogy a gazdasági okokból elvándorlók csak pénzt keresni mentek el, időlegesen, s ha megtalálták számításaikat, hazatérnek. Beszélt az etnikai szempontból vegyes vidékek óhatatlan jellemzőjéről, a vegyes házasságokról, azok hatásairól is. – A nem magyar többségű közösségekben gyakoriak a vegyes házasságok, amit én soha nem elleneztem – mondja. – Ezekben a családokban kétszer ünneplik a húsvétot, kétszer a karácsonyt, de ha ott elmegy hozzájuk a katolikus pap, nem úgy néznek rá, mint más közösségekben, nehogy rivalitást szüljön a házastársak között, hogy bezzeg a te papodat így fogadtuk, az enyémet meg úgy. Éppen ezért nem is nagyon járok a vegyes családokhoz – jegyezte meg. Bogdán atyának számolnia kell azzal is, hogy az emberek, főként a fiatalok fokozatosan eltávolodtak az egyháztól. Mint mondja, ragaszkodnak a szokásokhoz, a megfogható szertartásokhoz, de valahogy a vasárnapi templomba járás nem vonzza őket. Véleménye szerint általában a katolikus közösségekben harapódzott el a divat, hogy a fiatalok nem esküsznek sem templomban, polgári esküvőt sem tartanak, csupán együtt élnek. Példaként említette, hogy az udvarszállási templomban még sem esküvőt, sem keresztelőt nem celebrált. Az elidegenedés okait firtató kérdéseinkre a lelkipásztor egy példát hozott fel: – Egy orosz ortodox pap prédikálta, hogy meglátogatta őt egy idős asszony, aki elmesélte, taxival érkezett, s a muzulmán sofőr nem vette el a fuvar árát, mondván: anyámtól nem fogadom el. Miért van az, kérdezte az asszony, hogy az ortodox taxis viszont azt mondja: ez az én munkám, fizesd meg – idézte a rövid példázatot, megjegyezve, hogy nagyon merész volt az orosz pap prédikációja, amelyben azt mondta: mikor kijelented, hogy anyádtól nem fogadsz el pénzt, a hitnek, a kereszténységnek a lényegét fogalmazod meg. – Tehát amíg az egyházba is begyűrűzik a világiasság, az anyagiasság, elidegenednek az emberek… S e téren még a muzulmánok is példát tudnak adni… Az okokra visszatérve Bogdán atya kifejtette: – Az az egyik baj, hogy az egyházban nincsenek vonzó példaképek, akik megmutatnák az irányt, azt, hogy miben különbözök én, a keresztény attól, aki ateista. Amíg nem tudok segíteni, az idős asszonyt anyámnak szólítani és jót tenni vele, addig üresek lesznek a templomok. Főleg, ha az egyházi emberek is úgy viselkednek, ahogy… Például a legdrágább autókat hajtják. Mi a vonzó? Mi a követendő? – tette fel a költőinek szánt kérdést. De nem keseredik el, inkább a magyar közösségnek a hagyományokhoz való ragaszkodásáról beszél, s arról, hogy miként hidalják át a pap állandó jelenlétének hiányát. – Bár nincsenek lelkiségi mozgalmak, ragaszkodnak a különböző imaalkalmakhoz, mint a reggeli és esti ima, házszenteléskor mondott ima. Régebben, mikor sokkal többen voltak, a pap csak havonta egyszer járt le Versecről, most én minden vasárnap kijárok Udvarszállásra. Pap nélküli miséket tartottak itt, gyönyörűen ki tudták alakítani, az igeliturgiát ők maguk állították össze, különböző régi imakönyvekből, gyönyörűen. Tudják a régi, archaikus imákat, úgyhogy nekem nem kellett se elvenni, se hozzáadni a különböző szertartásokhoz. S ezeknek a pap nélküli istentiszteleteknek a világa csodálatos. Elmesélem az atyának csíkszentdomokosi tapasztalatomat: Márton Áron püspök szülőfalujában nagyok a távolságok, a mintegy hatezer lakosú település utcái hosszú kilométereken elnyúlnak a patakok mentén. Télvíz idején az idősek nem vállalkoznak a csíki hidegben a templomig való hosszas gyaloglásra, hanem a közeli kápolnákat keresik fel, ahol a faluban tevékenykedő segítő nővérek tartanak igeliturgiát – vagy ahogy a helyiek mondják: fehérnépmisét… – Itt is, ha valamiért nem tudok eljönni, akkor a helybéliek megtartják, s azt is misének hívják, nem tesznek különbséget. Ez kialakult Bánátban, mert kevés a pap: 100 plébánia van Bánátban, 20 papja van és 40 ezer hívő. Ez megdöbbentő így leírva: templom van, plébániaépület van, pap nincs. S akkor az egyházi hagyományokat behozzák az idősebb nénik… Mint agyforma diók a rézmozsárban, törődünk, mert lám, törődnek velünk. Szemünkben tollászkodó vészmadár van. Nem Húsvét, Nagypéntek, az kell nekünk. (Helyzetjelentés) Székelyföldön a papra, a tanítóra és az orvosra tisztelettel tekintenek, véleményükre ad a közösség. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy a román ortodox közösségekben is amolyan táltosként tekintenek a pópára. Milyen a katolikus pap státusa Bánátban? – kérdeztem Bogdán atyát. Válaszának egy része meglepett: – A pravoszlávok úgy néznek a papra, mint egy emberre, aki dolgozik, akinek az a feladata, hogy ő pap legyen. Éli a saját életét, van felesége… S amikor egy etnikai és vallási szempontból vegyes közösségbe odakerül egy katolikus pap, akkor őt is úgy nézik. Nincs ragaszkodás, nincs az, amit például Törökkanizsán átéltem, hogy nem tudtam úgy végigmenni az utcán, hogy meg ne állítsanak, ne köszönjenek…, tulajdonképpen családtagnak számítottam. Itt, Udvarszálláson is ezt tapasztalom. A pravoszláv egyház liturgikus egyház, nem is nagyon szólnak bele a családi ügyekbe, nem prédikálnak erről, az ószláv nyelvet használják a liturgiában, de nincs az, ami a katolikus egyházban, hogy kötelező vasárnap templomba menni. Egyik pravoszláv pap se prédikálja ezt. Elmondja, hogy azokon a településeken, ahol szolgál, jó viszonyban van pravoszláv paptársaival, ha találkoznak, szívélyesen elbeszélgetnek egy kávé mellett, hol egyikük, hol másikuk fizeti a fogyasztást, de intézményes kapcsolatot nem tudnak kiépíteni. Elmondja, hogy közösen szerettek volna felszentelni egy közösen használt kápolnát. Pravoszláv paptársa elment a verseci püspökségre, hogy elöljárója engedélyét kérje, de a vladika nem adta meg. – A régi sérelmek a kis egyházakban mindig előjönnek… – fejti meg az elzárkózás okát. Az atya beszél oktatói munkájáról, arról, hogy az anyaegyház és filiái iskoláiban hittant tanít. Meggyőződése, hogy míg van, akit tanítania, addig nincs veszve a remény. – Mindig mondom – ez is elcsépelt már! –, hogy kötelező optimistának lenni. Amikor még van nyolc diák, s a fiatalok jótékonysági bált szerveznek este, s az se baj, hogy pénteken, csak összejöjjenek a fiatalok, hogy közösségi érzésük legyen. A templomban is megvan ez a közösségi érzés. Én mindig próbálok velük lenni mise után is. Ugyanolyan fontos ez is, mint a mise. Itt van egy pár lelkes fiatal, jó pár, mint ennek az asszonynak a lánya, Horváth Andrea is lelkes, több lelkesedés van bennünk, mint a tiszta magyar közösségekben. Kevesen vannak, de akik még vannak, foggal-körömmel ragaszkodnak a nyelvükhöz, a kultúrájukhoz, s ahhoz, hogy legyen közösségi élményük. Ezek nagyszerű dolgok, ezek tartják bennük a lelket, s megtartják itt a lelkeket. Tehát azt, hogy egyszer eltűnünk, én ilyent nem szoktam mondani. Ezelőtt mondtam, de most már nem merek ilyen kijelentést tenni, mert ki tudja, milyen változások következnek be, s itt politikai meg társadalmi változásokra gondolok. Lehet, hogy egyszer csak idevonzzák a fiatalokat. S a templom, ami épült, megtelik. Az biztos, hogy a templom és az iskola megtartó erő… S még sokáig az lesz. Úgy legyen! – mondom, s elköszönünk Bogdán atyától és szíves vendéglátónktól. Címet, telefonszámot, no meg leginkább Facebook-elérhetőséget cserélünk. A forró levegőből nagyokat szippantva bolyongunk Udvarszállás utcáin, s szót váltunk a járókelőkkel. A régi templom most elhagyatott, a falakon látszik, hogy hét közben dolgoztak rajta. A kopott padok előtt áll a régi oltárasztal, rajta egy elnyűtt reverenda. Bizarr látvány, hideg fut végig a hátamon. Ravatalozókápolna lesz az épületből… Vele srégen szemben magasodik az új templom. 2004-ben emelték korábbi püspökük, Huzsvár László kezdeményezésére. Most csendesen húzódik meg az udvar végében, de papja beszámolójából tudjuk, hogy vasárnaponként élettel telik meg, mintegy igazolva a püspök elképzelését, meggyőződését, hogy az új hajlék összefogja a közösséget. Újból összefutunk a Virág fiúkkal. Mesélnek életükről, büszkén mutatják gazdaságukat. Ők igent mondtak a szülőföldön való megmaradásra, gyarapodásra. Há! [box type="shadow" ]A riport a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idei verseci riporttáborában született, a szövegbe Bogdán József verseit építettem be.[/box] Sarány István