A gyergyószékieknek nem igazán szükséges bemutatni György Botond humoristát, hisz többnyire minden fontosabb rendezvényen találkozunk vele: falunapokon fellépőként és konferálóként, könyvbemutatókon akár szerzőként, vagy épp esküvőn mint lakodalmas gazda. A maga huszonhárom évével, Boti nálam is fiatalabb, így engedtessék meg, hogy mellőzzem az interjúkban megszokott magázós hangnemet, hisz szerencsére a mindennapokban is tegeződünk. A gyergyószéki humorélet Cristiano Ronaldójával több témát is érintettünk a beszélgetés során: többek között szó esett a borzonti gyermekkorról, kitértünk az Erdélyi Humorfesztiválon elért sikerre, de a politikai és a költői pálya sem maradt véka alatt. [caption id="attachment_52286" align="aligncenter" width="2048"] Fotó: Bethlendi Tamás[/caption] – Borzonti vagy, és a gyermekkorod java részét is ott töltötted, majd Alfaluban folytattad a tanulmányaidat. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? – Tartalommal teli, gazdag gyermekkorom volt, hisz a mi generációnk még az idő java részét kint töltötte, játékkal. Borzonton, a György utcában nőttem fel, amelyet nem rólam neveztek el, de ugyebár sose lehet tudni, később nem-e hosszabbítják meg az utca nevét. Viccelek persze. Nyolcévesen mentem iskolába, és emiatt – bár nem voltam túl jó gyermek – mindig bizonyítási vágyat éreztem magamban, valahogy ki akartam törni. Szerettem focizni, és a mai napig szeretek, de nem voltam és nem is vagyok egy élsportoló alkat, így valami más kitörési pont kellett, ami a szavalásban mutatkozott meg. Az iskolában úgy volt, hogy aki szépen olvas, az biztos szépen is szaval, így kezdődött az én szavalói „pályafutásom.” Hatodik osztálytól egészen a középiskolai tanulmányok befejezéséig az alfalvi Sövér Elek Szakközépiskolába jártam, amely intézménynek rengeteget köszönhetek, nagyban meghatározta azt a személyt, aki ma vagyok. Nagyon sokat jelent számomra az iskola, és ezt nemcsak azért mondom, mert a nyolcadikosok felvételiznek. – Hogyan jött be az életedbe a humor és a stand up comedy? – Szerettem verset szavalni, megtanulni azonban annál kevésbé, így egy idő után humoros prózákkal kezdtem próbálkozni. Ez sikert hozott, felfigyeltek rám a lányok, és éreztem, hogy valahol ezen a pályán kell elindulnom, ez az én világom. Tizenhat évesen jelentkeztem az Erdélyi Humorfesztiválra, emlékszem, abban az évben negyvenkét résztvevője volt a megmérettetésnek. A csíkszeredai előválogatón továbbjutottam, majd a kolozsvári döntőt is sikerült megnyerni, ami nagy élmény volt, de akkor nem gondoltam, hogy a későbbiekben ez mennyire meghatározza az életemet. A siker nagyszerű lehetőség volt az induláshoz, azonban nem elégséges, lásd, vannak olyanok, akik tehetségesek, sikerük is van, aztán valamiért mégsem folytatják. A humorfesztivál után elkezdtem felkéréseket kapni, a kezdeti időszak pedig bizony nem volt könnyű: nehéz volt kezelni a közönséget, főleg amikor minden korosztályt megtalálhattunk benne. Kezdetben, azt hiszem, inkább egy mesemondóra hasonlítottam, azonban idővel kezdtem hozzászokni, és egyre rugalmasabbakká váltak a fellépések. – Mennyire kell felkészülnöd egy-egy produkció előtt, és van-e lámpalázad? – A felkészülés mértéke nagyban függ a fellépés jellegétől és helyszínétől is. Egy ideig például Gyergyóban biztosan nem lépek fel, és nem azért, mert nem szeretem, csak épp ha folyamatosan ugyanazon a helyszínen lépsz fel, képtelenség megújulni, újat adni a közönségnek. A jellege alatt pedig azt értem, hogy nem mindegy mennyire kell egyedi, egyéni, az adott helyzethez illő témával készülni. Lámpaláz... Hát, az volt és van mind a mai napig. Főként felelősséget érzek, az idegesség pedig általában akkor szokott nagyobb lenni, ha ismert, elismert humoristák is vannak a helyszínen. – Ha már témánál vagyunk... Van példaképed? – Igen, kettő is. Az egyik Tóth Szabolcs a Szomszédnéni Produkciós Irodától, aki újdonságot hozott a műfajba, a másik pedig Bödőcs Tibor, aki nyugodtan mondható korunk Hofijának is. Nagyon fontos számomra, hogy a humorista úgy meséljen el egy-egy történetet, hogy a hallgatóság a különböző hétköznapi élethelyzetekből magára ismerjen. – Mi a mai igény a humort illetően? Van valamilyen trend, amit humoristaként követned kell? – Erdélybe a rendszerváltás után jött be a műfaj, kezdetben pedig főként politikai humorra építve zajlott a tevékenység. Ma már ez kevésbé van így, és úgy gondolom, hiányzik a palettáról a politikai humor. Személy szerint mindig szívesen beszélek például vallásról és egyéb tabutémákról – nem szeretnék olyan lenni, aki csak azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. – Erről jut eszembe, több fellépésed alkalmával is megjegyezted, hogy gyermekkorodban papnak készültél. Ezt csak a poén kedvéért mondod, vagy tényleg így van? – Igen, ez így volt. Gyermekként nagyon sokat ministráltam, falun ez egy igazi közösségi élmény volt a fiúk körében. Innen jött az indíttatás, hogy pap leszek, majd amikor megszületett öcsém – aki tizenöt évvel fiatalabb nálam – és láttam, ahogy nő, fejlődik, megérett bennem a gondolat, hogy mégis inkább családot alapítanék. – Van még néhány oldalad, amiről sokan nem tudnak, ilyen például, hogy lakodalmas gazdaként is tevékenykedsz. Ez hogyan alakult ki? – A korombeliek többsége külföldön dolgozik, és ha már itthon maradtam, úgy döntöttem, hogy valami olyasmivel foglalkozok, amit szeretek. Ilyen a humor, a lakodalmas gazdai tevékenység pedig nem ugyanaz, mint a stand up, de rokonságban állnak. Komoly felkészülés előzi meg ezt is, hisz készülnöm kell az ifjú párból, ugyanakkor érdeklődnöm kell, hogy milyen a családi környezet, mi a határ, milyen poénokat süthetek el, hogy azok senkit ne érintsenek kellemetlenül. – A legtöbb humoristát zavarja, amikor arra kérik őket, hogy viccet mondjanak. Találkoztál ezzel a helyzettel? – Persze, ez is főként a lagzikban jellemző. Kétfajta ember létezik: aki arra kér, mondjak egy viccet, és aki azt mondja, hogy „mondok egy viccet, s azt valahova építsd belé”. Ilyenkor kissé furcsa a helyzet, mivel a viccmondás nem egyenlő az általam képviselt műfajjal, másrészt nem tudom, hogy az adott viccet, vicces sztorit hol hallotta az illető, nekünk humoristáknak pedig vigyáznunk kell arra, hogy lehetőleg ne egymás poénjaival gazdálkodjunk. Sokan nem is tudják, hogy egy saját szöveg kidolgozásával mennyi munka van. – Két könyved is megjelent már... – Pontosítanék: egy könyvecske és egy verseskötetecske. Az első, a Vi Áj Pi egy ifjúsági regényszerűség – kicsit olyan, mint A kis herceg, csak épp nincs benne annyi tanulság, és az idézeteket nem írják rá a ballagási képekre. A verseskötet nem hasonlít a kortárs irodalmi alkotásokra, főként társadalmi problémákról igyekeztem írni, rímekbe szedve. Ha minden jól megy, jövő áprilisban, Kolozsváron lesz egy újabb könyvbemutató, amely eltér az előbbiektől. A könyv az erdélyi humort, annak történetét, alakulását boncolgatja. – Humorista, lakodalmas gazda, szavaló, költő, konferáló, és még mindig nincs vége. Politikai pályán is tevékenykedsz... – Igen, én vagyok az alfalvi RMDSZ alelnöke. Korábban sokat tevékenykedtem az ifjúsági pályán, és úgy gondolom, kötelességünk, hogy mi fiatalok szervezetten is el tudjuk mondani az érdekeinket, ebből a szempontból döntöttem a politika mellett. Többször is felmerült bennem, hogy még komolyabban a politikai pályára lépjek: „Most komikus vagy politikus?” – kérdeztem magamtól. Annyi támadás éri – legtöbbször jogtalanul – a politikát, hogy úgy határoztam, nem teszem ki ennek az életemet és a családomat. A célom háttéremberként részt venni a közösség életében, és dolgozni azért. – Végezetül mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik a stand up-ot választanák? – A humor, ezen belül pedig a stand up minden korosztályé: volt olyan humorfesztivál-előválogató, ahol a hetvenéves bácsi hozta el a katonatörténeteit, és sírtam a röhögéstől, annyira jó volt. Aki egy cseppnyi késztetést érez magában, próbálja ki, mert sosem lehet tudni. A másik dolog, hogy ez egy olyan műfaj, ahol viccesen tudjuk elmondani a világról alkotott véleményünket. Mindenképp megéri. Kertész László