Kalányos Ottó római katolikus segédlelkészt sokan ismerik térségünkben. Az alcsíki főesperesi kerület cigánypasztorációért felelős lelkipásztorát eddigi tapasztalatairól, a magyar és a cigány közösséghez fűződő kapcsolatáról kérdeztük, de az is kiderült, hogy mit jelent számára az identitása, beszéli-e a cigány nyelvet és hogyan éli meg a két közösséghez tartozás érzését. – Melyek gyermekkora legmeghatározóbb emlékei? – Amint azt már sokan tudják rólam, a kezdetektől a nevelőszüleim gondoskodtak rólam, Csíkbánkfalván. Rengeteg fontos, számomra értékes élménnyel gazdagodtam itt. Az óvodáséveim alatt bontakozott ki a papi hivatás iránti érdeklődésem, akkoriban fedeztem fel magamban először azt a sugallatot, amely végül erre az útra terelt. Emlékszem, gyakran játékból összeadtam a csoporttársaimat, és nagy átéléssel mondtam az áldást az ifjú párra. Ezekre a pillanatokra tisztán emlékszem. Egyébként otthon, a családban nagyon szerettem a meghitt, közös estéket, amikor mind együtt voltunk, és figyelhettem a felnőttek beszélgetését. A családi légkör egyedi hangulatára ma is jólesik visszagondolni. Édesanyám a rózsafüzértársulat tagja volt, mindig figyeltem őt ima közben, s habár akkoriban még írni és olvasni nem tudtam, megnyugtatott, ahogy hallgattam a hangját. Ez nagyon szép emlék számomra. Később, az otthon melegében tőle tanultam meg a szenténekeket és imákat, és egy adott ponton már együtt imádkoztunk esténként. Mondhatni, magamba szívtam az ima jelentőségét. – Ebben az időszakban hogyan tekintett önmagára? – Az igazság az, hogy én legbelül mindig is tudtam, hogy ki vagyok. Amikor szembenéztem magammal, a tükörben egy cigány gyermeket láttam. Mégis próbáltam elfojtani magamban ezt a tényt, és arra koncentráltam, hogy magyar szülőknél élek, magyarul gondolkodom, és a székely hagyományoknak megfelelően telnek a mindennapjaim. Fontos, hogy én születésem után egyből magyar családba kerültem, így mindig is a székely mentalitás jellemzett engem. Érdekes kettősség, hogy ez idő alatt is folyamatosan motoszkált bennem a nemzetiségem kérdése, amelyet – bevallom – negatívumként éltem meg. Gyerekként féltem a cigányoktól, sőt ha betévedtek az udvarunkra és a szüleimnek akartak eladni valamit, elkergettem őket. Sokáig ellenállás volt bennem a cigány kultúrával szemben, nem akartam azt, hogy bármi emlékeztessen arra, hogy én ki vagyok. Ez a kettősség sokáig bennem volt. – Azóta közelebb tudott kerülni a cigány kultúrához? Például beszél cigányul? – Bevallom, nem beszélem a nyelvet. Egyébként az alcsíki vidéken élő cigány közösségek nagyobb része nem tud cigányul. Szóval, pasztorációs szempontból sem jelent problémát mindez. Valószínű ez a helyzet is abból fakad, hogy nem kerültem annyira közel ehhez a kultúrához, de ahogy én tudom, a biológiai rokonaim sem ismerik a cigány nyelvet. – Milyen érzés roma származású papként Alcsíkon misézni? – Az előbbi gondolatmenetet folytatva: hangsúlyosan él bennem a székely mentalitás. De örülök annak, hogy cigányként, a cigánypasztoráció során láthatom az ő életüket, és gondolkozhatok magyarként is a helyzetükről. Úgy érzem, hogy mindez nagy előny, mivel mindkét közösség nehézségeit átláthatom, és külön hálás vagyok azért, hogy ismerem a székelyeknek a cigány közösséggel szemben megfogalmazott problémáit. Ez a tisztánlátás sok nehéz helyzeten segített át. Szóval, úgy érzem, hogy például itt Csíkszentkirályon elfogadtak engem az emberek. Viszont az alkalmazkodás képességét nagyon fontosnak tartom, hiszen hiába tudom azt, hogy egész életemben magyar szülők neveltek és magyar környezetben fejlődtem, cigány emberként bármennyire is elfogadtattam magam, jó, ha kész vagyok pluszerőfeszítéseket tenni. Az érzéseimről kissé nehezen tudok beszélni, mert már nincs bennem kettősség az identitásommal kapcsolatban. Más lenne a helyzet, ha pár évig cigány közösségben éltem volna, és értek volna különböző hatások abból a kultúrából. De nem így történt. Kizárólag a magyar hagyományvilágot szívtam magamba, emiatt nem érzem úgy, hogy a származásom bármiben is befolyásolna. Azt persze nem tudom, hogy az emberek kívülről, hogy tekintenek rám, mit gondolnak rólam. Én nem érzek különbséget a cigány és a magyar papi mivoltom között. Mondjuk voltak olyan helyzetek, amikor papként idegen környezetben megjegyzést kaptam a bőrszínem miatt, de ezeket sem mondanám bántó szándékúnak. – A már említett székely virtus miként hat a cigánypasztorációra? Egyáltalán hogyan viszonyulnak a közeledéséhez az alcsíki cigányok? – Gyakornoki évem alatt, amelyet a Kovászna megyei Őrkőn töltöttem, megtanultam, hogy nagyon fontos a szigorúság a cigányokkal szemben. Miután én ezt rendszeresen gyakorolom az alcsíki cigányság körében, érzem azt, hogy kissé távolságtartók velem, de komolyan vesznek. Egyébként nem gondolom azt, hogy ezt ők a székely virtussal, mentalitással magyarázzák, de kétségkívül érzik a határokat. De azért azt is megemlíteném, hogy a vér természetesen nem válik vízzé. Nem tagadom meg a gyökereimet, csak az engem ért hatások miatt nehéz átszellemülnöm, úgymond kötődnöm a cigány kultúrához. Amikor viszont cigány zenéről, táncról van szó, érzem, ahogy felpezsdül a vérem, olyankor átélem azt, hogy közöm van ehhez a világhoz. Tulajdonképpen még én is tanulok a saját nemzetem sajátosságiról, hiszen a szülőanyám méhében töltött kilenc hónapon kívül soha nem éltem közöttük. Magyar öntudat van bennem, igazából azt sem tudom, hogy kell cigányul gondolkozni, nem értem a mentalitásukat. – A roma és a magyar közösség viszonyát milyennek látja? Hogyan lehetne javítani rajta? – Az én pasztorációs tevékenységemnek az alapja az, hogy emberként tekintek a cigányokra, eszerint kezelem őket. Nem segélyeket egyéb támogatási lehetőségeket javasolok számukra, hanem arra irányítom a figyelmüket, hogy emberként viselkedjenek. Tehát ugyanolyan jogokhoz és kötelezettségekhez tartsák magukat, mint bárki más. Természetesen ez nehéz, mert ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a normalitás kellene jellemezze az életüket. Egyébként a cigányok nagy része azt hangoztatja, hogy ne érje őket negatív megkülönböztetés, de én azt vallom, hogy a megkülönböztetés ellen tenni is kell. Ezen a ponton szokott bejönni a képbe a székely virtus, hiszen én tudom azt, hogy a magyar közösségeknek nem az a baja, hogy valaki cigánynak születik, sokkal inkább az a gondja, hogy a cigányok a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyják. Úgymond saját szabályrendszer szerint élnek. Legalábbis az én tapasztalatom szerint ez a mentalitás a jellemző. Viszont a felzárkóztatásukhoz elengedhetetlen lenne az, hogy azt érezzék: emberként bánnak velünk. – Mi kellene ehhez? – Nagyon összetett kérdésről van szó. Vallom, hogy az egészséges cigány ember menjen dolgozni, és ne otthon ülve várja a segélyt. Ugyanakkor azt elmondanám, hogy két csoportra osztható a cigányság. Van aki szeretne dolgozni, de nem hagyják, és akad, akinek meglenne az esélye a munkára, de nem akar dolgozni. Térségünkben a cigányok elmondása alapján gyakran előfordul, hogy bizonyos cégek zsigerből elutasítják őket, nemzetiségükre hivatkozva nem alkalmazzák őket. Az érem másik oldala pedig arról szól, hogy azért kellett elbocsátani a cigány munkavállalókat, mert lusták voltak elmenni dolgozni, nem voltak megbízhatók. Mindkét változatra vannak konkrét példák. – Létezik köztes út? – Az új generáció számára mindenképp. A cigánypasztorációnak is ez az egyik célja, meg akarjuk mutatni a cigány gyerekeknek, hogy vannak lehetőségeik, nem kell úgy éljenek, mint a szüleik, nagyszüleik. Érdekes az, hogy az alcsíki vidéken azok a cigány családok, akik a falvak széléről beköltöztek az adott településre, idővel próbálnak adaptálódni a közösséghez. Még ha az elején az ott élők elutasításával is szembesülnek, nagy részük követi a magyarok példáját, iskolába küldik a gyerekeket, számlákat fizetnek. Ez persze nem minden esetre érvényes, de én azt láttam, hogy ezek az emberek helyzetükhöz mérten próbálnak alkalmazkodni. – Mit gondol, hogyan viszonyul a térségbeli roma közösség a népszámláláshoz? – Noha még nem volt szó erről a témáról, nem beszéltük át a kérdést, a személyes véleményem az, hogy magyarnak vallják magukat. Legalábbis a csíkszentkirályi cigány közösség biztos, hogy így tesz majd. Itt élnek velünk, közöttünk, Alcsíkon, magyarul beszélnek, ahogy korábban is mondtam, csak kevesen ismerik a cigány nyelvet. Ahogyan rám is nagy hatással volt a székely közösség, kultúra az ő identitásuk sem független attól, hogy kik között töltik a mindennapjaikat, hol telepedtek le. Valamilyen szinten ők is magyarul gondolkodnak, akik ettől a térségtől várják a segítséget, a lehetőséget. Sőt úgy gondolom, hogy a román cigányok, akik például Neamț megyében élnek, és az ottani embereket ismerik, románként definiálják magukat a népszámláláson. Ebben a kérdésben kulcsfontosságú a környezet hatása. Jó lenne megérteni azt, hogy cigányok is kötődnek az alcsíki környezethez, nekik is ez az otthonuk.

Fazakas Bea