A csíkszeredai Prisma és a marosvásárhelyi Marx József fotóklub tagjainak alkotásaiból nyílt tárlat látogatható a csíkszeredai Megyeháza Galériában. A kiállítás képei közt Túros Eszter művészettörténész kalauzol. A csíkszeredai Prisma és a marosvásárhelyi Marx József fotóklub kiállítása attól igazán érdekes, hogy érzékenyen járja körül, láttatja az utóbbi időben egyfajta reneszánszát élő fekete-fehér fotózás lehetőségeit, szépségeit, a szürkék gazdagságát, a fény és árnyék játékainak számtalan árnyalatát. A fekete-fehér képkészítés során egy adott látványból egészen más minőségek válnak hangsúlyossá, mint a színes fotók esetében. Érdemes talán feltenni a kérdést, hogy egy olyan korban, amikor a technika rengeteg lehetőséget kínál, miért választják sokan a fekete-fehér fotózást. Erre persze számtalan válasz létezhet, van, aki egyszerűen kísérletezik, játszik a látvánnyal, kipróbálja annak különböző képi változatait. A fekete-fehér fényképezéssel ugyanakkor sokkal jobban el lehet sajátítatni a technikai fortélyokat is. De túl ezeken, a fekete-fehér egy egész másfajta képnézést tesz lehetővé. Odaszegezi a tekintetet. Nem engedi szétszóródni a figyelmet. Sokkal mélyebb, alaposabb szemlélődésre késztet. Azt hiszem, jót tenne időnként megfürdetni szemünket ilyen kiállításokon, hagyni, hogy megfeledkezzünk a világ színességéről, és a színeit vesztett látványokban elidőzve, elmélyülni azok letisztult, jól fókuszált, ily módon jóval koncentráltabb tartalmaiban. Olyan ez, mint mikor sötétből hirtelen fénybe, fényből sötétbe érkezünk. Először elvakít a változás, de ha türelmesen kivárjuk, hogy szemünk megszokja az új körülményeket, szép lassan, nagyon finoman, különleges körvonalak, formák, összefüggések rajzolónak ki. Ilyenkor azt is észrevesszük, ami fölött máskor elsiklik a tekintet, a közömbös is különössé válik. Ha gyakran nézünk fekete-fehér képeket, utána a színes képek is másképp hatnak, tudatosabban szemléljük azokat. A színek ily módon újratelítődhetnek, jelentőssé válhatnak, hozzáadva a látványhoz. A fekete-fehér nem a színek hiánya, hanem sokkal inkább azok szublimálása. Nem hiányból fakad, többletet adhat. A fotós látásának módja változik, és ily módon változik a kép is. Nem minden kép indul fekete-fehérnek, sokszor utólag dől el, hogy színek nélkül jobban felszínre kerülnek a tartalmak, egyszerűbben, tömörebben, letisztultabban lehet fogalmazni. Máskor már indulásból látszik, hogy a színek zavarók, elvonják a figyelmet. Mint mikor zajok törik meg a csendet, és éppen ezért időnként nem árt kizárni azokat. Így talán megsejthető, Babitsra hivatkozva „az anyag rejtett lelke”, így talán közelebb kerülhetük valamiféle titokhoz, amelyet a látvány rejteget. Egy lehetőség, témától függetlenül, legyen szó épület, portré, táj vagy természetfotóról, szociofotóról vagy akár a formák játékát hangsúlyozó részletfotókról. A fekete-fehér járható út, amelyet érdemes kipróbálni bárhol bármikor, faluban, városban, természetes vagy épített környezetben, apró részletekre vagy nagy egészekre fókuszálva egyaránt. Balánbányán, Borszéken, Bukovinában vagy Máramarosban, a székelyföldi, marosmenti falvakban, városokban egyaránt. Működik tanulási folyamatként, hiszen pontos odafigyelést, érzékeny ráhangolódást igényel. A fény-árnyékok, az árnyalatok egészen másként jutnak kifejezésre, mint színes fényképeknél, ugyanakkor a leheletfinom részletek is jobban megmutatkoznak, magukra irányítva nemcsak a fotós, hanem a külső szemlélő figyelmét is. Lassításra késztetnek, elidőzésre, ismeretlen mélységeket nyitó belefeledkezésre.