Bocsáss meg Barna, ne haragudj. Ne haragudj, hogy hosszabb ideje nem nyitottam rád a Köteles Sámuel utcai ház kapuját. Bocsáss meg, hogy már hiába is nyitnám, téged nem talállak. Harmincöt éve kopogtam először a Bolyai-ház magasan terpeszkedő ablakán, csengő nem szólt, vagy nem hallatszott el a hatalmas ház végébe. Te a negyvenes éveid végén, én a harmincasaim legelején. Te megbölcsülve és nyugodt hangú, gyors beszédeddel is körbefontad az idegent, én izgatottan és gyomorszorítva a hideg rémülettől, titeket féltve a Ceauseşcu-éra besúgóitól. Peregtek a történetek, változott a kép, most éppen Lohinszkyék ülnek az ablak melletti székeken és színházról folyik a szó, én némán ülök tudásotok záporesőjében. Kopognak. Harag György az, a szomszédból és a magyar fiúval üzenne a Nemzeti Színházba, csak így ablakon keresztül: most hívják lankadatlan, napokig otthon lesz, egyszer csak kapcsol majd a központ, ne higgyék el, hogy nem veszi föl a kagylót. Volna vendégrendezőnek hivatalos, de levél nem jön, telefon nem kapcsol, szóval vinném akkor a hírt. Micsoda bizalom. És vittem. Ahogy hoztam is neked könyveket, irodalmi folyóiratokat Barna, ahogy kérted. Lopva, gyáván, csomag mélyére rejtve, de hoztam, hogy ott ülhessek az ablak melletti asztalnál és titeket hallhassalak, téged és Ildikó asszonyt Erdélyről, Vásárhelyről, az aprófalvak elhagyatottságáról, a szórvány reményeiről, a csángók távoli világáról. A gyűlölt és mégis elviselni muszáj rendszerről, csak suttogva, még egymás között is meghalkulva. De tanítottál, megtanítottál erdélyül, szórványul, túlélőül. Hálás vagyok. Máig őrzöm: vigyétek el a nevünket magatokkal, hogy ha bármi történnék velünk, legalább a nevünk maradjon fönn, hogy tudjanak rólunk „otthon” is. Ti majd elmondjátok. Ki értené ezt ma már? És megint peregnek a képek, már egy fokkal élhetőbb az élet Marosvásárhelyen is, mindenfelé. Te még bölcsebben már nem csupán a romániai, erdélyi helyzetet, de a magyarországit is szóba-szóba hozod. Nekünk szurkolsz, anyaországiaknak, pedig van viaskodni valód otthon, számosan. De győzted azokat. És írtál napi cikkeket, mélyen emberi riportokat, olyanokat, amilyeneket csak te tudsz. Meglett emberként az időleges átköltözést is kiálltad, új vállalást tettél a televízióban, a sokak édes gyermekének tekintett Duna Televízióban. Vezetőként, szerkesztőként beletanultál ebbe a világba is, hogy mesélhessenek a műsorok a szétszóratott magyarokról, örömökről, fájdalmakról. Bocsáss meg Barna, ne haragudj, hogy elmaradtam az utóbbi időben, és csak viszem azt a régi emléket, amint Molter ott ül a konyha utáni első szobában, akinek mélyen meghatódva köszönést rebegek. Nem hallja már – mondtad rezignáltan és megsimogattad apád vállát, aki még akkor sem mozdult. Másutt járt már. És most te is másutt jársz. Nyilván odaültök a kis asztalhoz az ablaknál, a másik világ Bolyai-házában. A jókora konyhában édesanyád sürgölődik valami harapnivaló dolgában. Középütt Molter, aztán odatelepszik Péter, aztán Pál és most megérkeztél te, a legkisebb fiú. Nektek már jó. Nekünk rossz, mert már nélküled van ez a világ. És ha te meg is bocsátanál, hát én nem fogok. Egészen addig, amíg nem találkozunk. Hortobágyi Zoltán