erős felhőzet
szórványos felhőzet
Bántok, mert bántottak
Általános iskolai osztállyal dolgoztam a napokban, amikor kiderült: mindenkit bántottak már, és mindenki bántotta is a társait. Vannak, akik szenvednek ettől, és vannak, akik látszólag nem. A 12–13 éves diákok tűpontosan fogalmazták meg: a szóbeli bántást sokkal nehezebb elviselni, mint a fizikait, sokkal tovább cipeli az ember, és akár teljesen megváltozhat attól, ha gyakran csúfolják, lenézik és leszólják. A csoportban volt tehát saját élmény bőven, mindenki tudja, átélte, hogy milyen a lelki bántalmazás, ismerik a súlyát és hatását, és mégsem sikerült – még – kitörni az ördögi körből. Tovább bánt az is, akit bántottak.
Ha tágabb körből nézünk erre a jelenségre, tulajdonképpen nincs itt semmi látnivaló. Nem kérhetünk nagyobb adag működő empátiát és kevesebb agressziót a gyermekektől, ha a felnőtt-társadalom csak annyit tud kipréselni magából, amennyi mostanában látszik. Ha megtörténhet a sértő beszólás, majd káromkodás, pofozkodás élő adásban az Oscar-díjak átadásán, ha nálunk még egyházi személy is írhat úgy egy általa nem kedvelt politikusról, hogy közben gyerekes csúfnévvel illeti, ha mi is csúfolkodunk a nevekkel és gúnynevet ragasztunk mindenkire, aki másképp él, gondol, öltözik és szeret, akkor mit várunk a fiatalabbaktól? Nyuggerek és boomerek, libernyákok és feminácik, fűevők és nemzethy mélymagyarok, komcsik és migránssimogatók, vaxxerek és szivárványosok, egyesüljetek hát önfeledten az össztársadalmi agresszióban!
Apropó, név. Aki gyerekekkel él vagy dolgozik, tudja, hogy magas fokon képesek művelni a verbális agressziót, annak is a csúfolkodós változatát, és köztük (is) elég gyakori a másik nevét kiforgatva, eltorzítva bántani. A jelenség már-már klasszikusnak számít, de a jó érzékű pedagógus, ha észreveszi, és ha akarja, lépésről lépésre képes visszaszorítani. Úgy általában. De ha otthon a szülők szájából és Facebook-oldaláról azt hallja, látja a cseperedő csemete, hogy előszeretettel adnak csúfnevet az általuk gyűlölt ismert embernek, de akár a szomszédnak is, nevezgetik és csúfolkodnak velük, akkor mit várunk a gyermekektől? Ha számára ez a kommunikáció megszokott módja, akkor a legjobb érzésű és felkészültségű pedagógus is majdnem tehetetlen. Mert gyerekektől vár(na) el valami olyasmit, amit a gyerekes felnőttek gyerekes módon művelnek. Bocsánat, akinek nem inge, ne vegye magára…
Mindez csak akkor és azoknak fájdalmas élmény, akikkel vagy akinek a gyermekével épp ez történik. Azoknak, akik szenvedtek már olyan munkatárs miatt, aki mindig az általa poénosnak hitt, de számukra kellemetlen szóval szólította meg őket, és azoknak, akiknek rendszeresen összeszorul a szívük, ha a gyerek sírva jön haza az iskolából és hasfájással megy el reggel. Mert csúfolják. A nevéből űznek gúnyt. A nevéből, amit kapott. Amiről nem tehet.
Ha pedig nekünk épp nem fáj, de azért belenéznénk egy varázstükörbe, ami megmutatná, hogy mi játszódik le a másikban, és mi játszódik le bennünk, miért tesszük, amikor csúfnevekkel, bántó jelzőkkel „felcímkézve” beszélünk másokról, vajon megváltoznánk? Ha nekünk nem sikerül, a gyerekeinknek is nehezen fog, maradnak hát ők is az empátianélküliség sivárságában. És bár tudják, milyen a bántás, bántanak tovább ők is, mert egy rövid időre erősebbnek, többnek érzik majd magukat a másiknál. A nyereség ennyi, a járulékos veszteség ennél jóval több…
A kutatók szerint az empátia lehetősége az emberek többségében megvan, és jó hír lehet az is, hogy ez a bizonyos beleérző képesség, mint az egészséges emberi kapcsolatok egyik legfontosabb „összetevője”, fejleszthető.
Asztalos Ágnes
