Azt mondhatnánk, mondjuk is nyugodt szívvel, hogy a szakmaisággal nem volt gond. Először azonban jegyezzük meg, hogy nem véletlenül kanyarodtunk most vissza a Ho­moród­mentére Székelykeresztúr környezetéből, történetesen Ho­mo­ród­szent­márton községbe, hiszen az elmúlt két esztendő során már több ízben megfordultunk ezekben a falvakban. Nem véletlenül jöttünk. Pozitív előjellel írható folyamatokat tapasztaltunk. Szeptember 17. és 19. között szerveztek Építészeti Fórumot azzal a céllal, hogy ismételten felhívják a figyelmet a Homoródszentmárton községben fennmaradt népi építészeti értékekre. Megfigyelni, hallgatózni érkeztünk, és – a folyamatokat segítendő – megpróbáljuk hozzárendelni a saját talentumokat is. A szakmai tanácskozást Márton Ildikó építész kezdeményezte, és kiderült, hogy ez alkalommal olyan eseményt sikerült az Abásfalvi és a Homoród­keményfalvi Unitárius Egyházközség segítségével, az abásfalvi Ilona­völgye és a keményfalvi Füzes Közbirtokosság anyagi támogatásával, helyi civil szervezetek bevonásával létrehozni, amely ezt az ügyet előremozdíthatja. Kimozdíthatja abból a holtpontból, amelyet eddig elszenvedni volt kénytelen. Közismert tény, hogy a két falu archaikus faluszerkezete és arculata majdhogynem sértetlenül fennmaradt. Ez azt jelenti, hogy a 18. század második felében, illetve jórészt a 19. század elején meghonosodott, a közeli Szászföld építkezési kultúráját a helyi hagyományokkal ötvöző, túlnyomórészt kőből megvalósult családi házak, gazdasági épületek, téglából falazott kapuk, a kőkerítések egész sora maradt fenn. de ennél korábbi építésű házakat is számon tartanak. [caption id="attachment_132180" align="aligncenter" width="960"] Abásfalva. László János felújított házai                                                                                               Fotó: Simó Márton[/caption] Az utóbbi évtizedekben jeles szakemberek egész sora végzett itt felméréseket, hogy közkinccsé tegye és tudatosítsa az értékeket, amelyek legalább annyira jelentősek, mint az egykori Aranyosszéken található Torockó, ahol látványos felújítási és konzerválási folyamat zajlott le, s amelynek – túl azon, hogy ott a 19. század második felében emelt, egy tűzvész nyomán (1870), egységesen újjáépített házak zöme megmaradhatott – az lett a hozadéka, hogy a településen komoly gazdasági tényezőként jelent meg a turizmus, amely még most, a koronavírus-járvány egymást követő hullámai dacára is képes működni. Bár itt, a Homoródmentén nem történt ilyen jelentős előrelépés, úgy tűnik, hogy mégiscsak volt/van hozadéka a felvilágosító és népszerűsítő munkának. Adott esetben a közbirtokosságok és az egyházi szervezetek képesek ténylegesen beavatkozni, s ha egyelőre nem végezhetnek el minden felújítást, megakadályozzák, hogy illetéktelenek szerezzék meg egyik vagy másik értékes bennvaló tulajdonjogát. Az abásfalvi közbirtokosság jelenleg egy hagyományos formájában megmaradt életszer rendbetételén és közösségi célokra történő hasznosításán munkálkodik. Amikor mi is megjelentünk szombat délután 5 órától, az abásfalvi Kiss Zoltán Kultúrotthonban a „nyilvánosságnak szánt” programon, örömmel tapasztaltuk, hogy népes az érdeklődő közönség, nemcsak a vezetők és a meghívott előadók voltak jelen a nagyteremben, hanem sok helyi ingatlantulajdonos és néhányan az elszármazottak közül, akik helyhez való ragaszkodásukat azáltal is kifejezik, hogy igényesen javítgatják a házaikat, és igyekeznek azokat élettel, funkciókkal megtölteni, még akkor is, ha életvitelszerűen már nem élnek a faluban. A szervező leleményességét dicséri, hogy sikerült „hibrid” konferenciát szerveznie: a világháló segítségével jelen lehetett Fejérdy Tamás (1947) műemlékvédelmi szakmérnök (PTE, Magyarország) és Furu Árpád (1969) építész, műemlékvédelmi szakmérnök, egyetemi oktató (BBTE, Kolozsvár). Fejérdy Tamás, akinek eddigi pályafutása nagyobbrészt a legfontosabb műemlékvédelmi szakterületeken telt el – tagja volt az Európai Kulturális Örökség/Europa Nostra Díj műemlék-helyreállítási pályázatok zsűrijének (2010–2016), elnöke volt az UNESCO Világörökség Bizottságának (2002–2003), oktatott a Pécsi Tudományegyetemen, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Főbb kutatási területe a kulturális örökség megőrzésének elmélete és gyakorlata, a városrehabilitáció, a világörökség, az épületek színezése, az integrált értékvédelem lehetőségei, eszközei, fenntartható megvalósítása – hiteles emberként, valóban szakavatottként, a magyar műemlékvédelem jeles ismerőjeként szólalhatott meg. Furu Árpád tulajdonképpen diákkora óta foglalkozik Udvarhelyszék és Kalotaszeg népi építészetével, érdeklődését később kiterjesztette Erdély egész területére, kutatási eredményeit a Táji tagolódás Erdély népi építészetében című monográfiájában összegezte, amely immár két kiadást ért meg (2017, 2021), és annyira fontos alapmű, hogy a német és az angolszász nyelvterületen, illetve román tudományos körökben egyaránt használják. A kibertér jóvoltából bekapcsolódva összegezték a torockói tapasztalatokat. Hangsúlyozták, hogy a településkép rehabilitációja folyamatában nagyot lendített az a tény, hogy Budapest V. kerülete – Énlakával együtt – testvértelepülésévé fogadta, és akkor komolynak számító összegekkel, illetve szaktanácsadással segítette az ott élőket abban, hogy igényesen végezzék a felújításokat. Maga a kerület is vásárolt ingatlant, amelyen demonstrálta a helyes felújítást. A torockóiak „vették a lapot”, s bár nem történt a helyi önkormányzat szintjén meg a szükséges stratégia kialakítása, az érintett tulajdonosok a pályázati keretek mellett, önerőből olykor annak 4-5 szeresét is az illő felújításokra és – szükség esetén – a külső és belső forma visszaállítására szánták. Ennek eredménye a mai összkép, az a sikeresség, amely most a látogatottság és az idegenforgalom terén megmutatkozik. „Élettel kell megtölteni a házainkat” – hangzott el minkét szakember részéről. A kitartó felvilágosító munkának, a sok konferenciának, a médiában való megjelenéseknek így született meg több mint negyed évszázad alatt a gyümölcse. A most működő idegenforgalmat nem sikerült szervezeti formába terelni – szűrtük ki az elmondottakból a lényeget –, fennáll annak is a veszélye, hogy maga a „feltőkésített” turizmus rombolja majd le, amit sikerült nagy szeretettel és szaktudással megmenteni és továbbadni. De nem biztos. Érdemes reménykedni. Érdemes befolyásolni a lehetséges „jövő-variációkat”. A szakemberek azt is fájlalják, hogy nem sikerült az országos műemléki és az UNESCO-védettséget sem elérni. Viszont nem kell feladni, beszélni kell róla, az adminisztrációs malmok és lobbik lassan őrölnek. Még Torockó esetében is. Hosszú út elején jár ez a két falu Mondjuk valamivel pontosabban: hosszú út és komoly feladatsor vár Homoródszentmárton község tizenkét településére, hogyha meg kívánja őrizni és hasznosítani akarja egyedi népi építészeti örökségét. Ez alkalommal Abásfalváról és Homoródkeményfalváról esett inkább szó, de egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a másutt kallódó értékekről: Gyepes, Homoródremete, maga a községközpont is gondozásra szoruló – és méltó – épületekkel rendelkezik, Bükkfalván – amely utca, de tizenharmadik faluként is értelmezhető – pedig körvonalazódik egy magánkezdeményezés jóvoltából létrejött „élő skanzen”, amelyre szintén érdemes figyelni. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott jelen lenni, Salgótarjánból jelentkezett be, ismételten hangsúlyozva, hogy van a megyének faluképvédelmi programja, vannak kiváló szakemberei – a megyei tanács egyébként főépítész szinten is képviseltette magát –, érdemes ezeket követni és igénybe venni azokat a pénzforrásokat is, amelyeket erre a célra különítenbek el évi rendszerességgel. Mi egyrészt az események dokumentálása végett voltunk jelen, illetve meghirdettük a SICVLICVM-projekt küszöbön álló indítását, amely történetesen ebben a két faluban indul majd útjára a következő vasárnapon, az őszi hálaadás ünnepe alkalmából, amikor Gyöngyössy János (Keményfalva) és László János (Abásfalva) egy-egy házát látjuk majd az „eredetiséget”, a „formahűséget” és a „ragaszkodást” bizonyító vagy erősítő plakettel.

Simó Márton