Bánja-e a székely? (21.2.) – Atyha múlik, s valami marad belőle

"Fölöslegessé" vált csűr

A fazekasságáról híres nagyközség központja napjainkban városiasodni látszik. Előző írásunkban már nagyvonalakban felvázoltuk az urbanizáció ottani jeleit, azt ígérve az olvasónak, hogy a következőkben az idecsatolt falvak, a helyi kirajzásból keletkezett két tanyasi jellegű szórványtelepülés, Pálpataka és Fenyőkút, illetve Atyha következik a sorban. Lássuk akkor most először Atyhát, amely 1968-ig különálló községként élte az életét.

Ha nem következik be a kollektivizálás 1962-ben, akkor feltételezhető, hogy nem történik meg az a szintű elnéptelenedés, amely később megpecsételte a falu sorsát. Ha átnézzük a népességi mutatókat – 1850-ben 1527-en, 1900-ban 1538-an, 1910-ben 1609-en, 1930-ban 1276-an, 1941-ben 1453-an, 1956-ban 1040-en, 1977-ben 508-an, majd a rendszerváltás körüli időkben 340-en lakták (1992), a legutóbbi népszámláláskor pedig 222-en (2011) – akkor egyértelművé válik, hogy az utóbbi másfél évszázadban demográfiailag itt is a dualizmus kora kedvezett leginkább.

A falu főutcája – az egykori községháza és (takarásban) a művelődési ház

A település megsínylette ugyan az első világégést, de a helyi lakosság akkor is bőven ezer fő fölött maradt, majd a második bécsi döntést követően ismét jelentőset emelkedett, amely jelenség azzal magyarázható, hogy a Regátban, illetve a Dél-Erdélyben akkor ideiglenesen tartózkodó alkalmi munkavállalók ismét hazatelepedtek. A háborús idők dacára is felélénkült az idegenben történő boldogulás keresése, hiszen az a kontingens, amely rendelkezett némi városi, ipari tapasztalattal vagy képzettséggel, immár Kolozsváron, Marosvásárhelyen, vagy nagyobb részt Budapesten kereste a boldogulását. A férfiak az iparban és a szolgáltatásokban, a lányok és a fiatalasszonyok többnyire házicselédként helyezkedtek el. Népességelvonó hatása volt egy kitelepítésnek is, amelyet a magyar állam szervezett, amikor egy földcsuszamlás kárvallottjait, 16 népes családot Besztercére telepítenek. Ez a kontingens a háborút követően is egy tömbben maradt, úgy az elköltözöttek, mind azok leszármazottai körében is erős maradt még évtizedekig a szülőhelyhez való ragaszkodás.

Egy lemészárolt ház

Épp a gyakori időszakos munkavállalás, „a faluba való beálláskor” megmutatkozó építkezési kedv, meg a gyakori természeti csapások okozták azt a jelenséget, hogy a múlt század első harmadában a gazdasági és a lakóépületek jelentős hányada a múlt század első harmadában jórészt kicserélődött. A helyiek nem feledkeznek meg ekkor sem a hagyományos formákról, továbbra is kőalapra épült faházak készülnek, de immár modernebb formában. Ha a telekadottságok megengedik, ekkor részben vagy egészben alápincézik ezeket a többnyire háromosztatú házakat, majdhogynem általános a tornác jelenléte, viszont általánossá válik a cseréppel történő fedés. A csűrök is nagyobb méretűek, és eltűnik róluk a zsúp-, illetve a zsindelyfedél.

A “Népház” – vázlat (1907)

Toroczkai Wigand Ede (1869-1945) építész, bútortervező marosvásárhelyi tevékenysége idején (1907-1912) bejárta a települést, ahol akkor régi típusú, zsúppal, illetve zsindellyel fedett épületeket talált. Elkészítette ugyan a helyi „Népház” tervét ebben a modorban, megfelelően illesztve a helyhez, amely azonban soha nem épülhetett meg, viszont abból táplálkozni lehetne ma is a formavilág rekonstrukciójakor. Toroczkai Wigandnak vannak fennmaradt épületei, amelyek ma is szolgálnak, bár építészként nem tudott az alkotó kiteljesedni, sőt maga Kós Károly is olykor rosszallóan emlegette a szecesszióról a népi gyökerű stílushoz történt átállását. Kóssal egyazon időben Sepsiszentgyörgyön is dolgozott. Ez a vélemény némi szakmai vitából, semmint rosszindulatból fakadhatott. Mindenestre: Toroczkai a háború után Pesten állapodott meg, Kós pedig Erdélyben. Marosvásárhelyen – többek között – a Kultúrpalota nyolc ablakfestménye, a Gázgyár épülete, a Legények Háza, a Schmidt-ház idézi Toroczkai Wigand emlékét. És néhány ma is működő egykori népház Marosszéken, de épített római katolikus kápolnát is Backamadarason.

Magvalósult épület Nyárádszentlászlón – Gazdakör és Tejszövetkezet

Néprajzosok, szociográfusok, egyetemi hallgatók több alkalommal is végeztek a településen felméréseket és olyan kutatásokat, amelyek feltárták a népi építészet helyi értékeit. Ezek alapján tudjuk, hogy a legutolsó időkig fellelhetők voltak olyan formák, amelyek segítségével három ház- és udvartípus különíthető el. Pusztainé Madar Ilona (1923-2007) a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben végzett néprajzi jellegű kutatásokat, amelyekben feltárta a földművelés és a paraszti gazdálkodás eszköztárát, kitérve a népi mesterségekre, annak gyakorlására, behelyezve ezeket a foglalatosságokat a hagyományos „életszerbe”, bemutatva – például – a szekérkészítés eszközeit. Dolgozataiban a hagyományos házformák, a bútorzat és az életforma – tárgyi és szellemi – kellékei markánsan megjelennek. Jól körvonalazódik nála a méreteiben szerényebb és fejletlenebb „zsellérház” – egy szoba és egy eresz, illetőleg pitvar –, az atyhai „középgazda” kétosztatú, pince nélküli háza, illetve a „nagygazda” értsd úgy, hogy huszadik századi, alápincézett, háromosztatú háza, amely híven tükrözi a kor megnövekedett igényeit. Érdemes megjegyezni, hogy amikor a falu központi részén – magyar állami segélyből, 1942-1943-ban – sor került néhány tűzvészben megsemmisült ház újjáépítésére, ezek külleme is ezt a megszokott, immár „fejlettebb” mintát követte. Látszik ugyan némi mérnöki szándék, hiszen megszabott keretből, költségvetés alapján kellett megfelelő forma és anyaghasználat mellett kivitelezni a lakóházakat – a korabeli rajzokat nem sikerült fellelni –, de egyértelmű, hogy a helyiek tudásszintje mentén, helyi erő és technika bevonásával zajlottak a munkálatok. Nyolcvan esztendő múltán is impozáns építmények, amelyek akár a 21. századi illeszkedő fejlesztést is megbírnák. Akár reprezentatívak is lehetnének, ha hagyná a hely embere „túlélni” őket. Nyilvánvaló, hogy akár a hagyományos székely ház „történeti bemutatása” is megvalósítható lenne a faluban. Amíg végérvényesen el nem tűnnek a kapcsolódó emlékek.

Meg lehet mutatni a romokat az utánunk következőknek

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben – már az elnéptelenedés mellett – itt is megmutatkozott az akkori „korszerű” igénye. A módosult ízlés. Ez jórészt a „vinklis házak” létrehozását jelentette, amikor eltávolítják az utcafronton levő tornácot és az utcával párhuzamosan kialakítanak még egy szobát. Ennek egyszerűbb változata, amikor nem bántják ugyan a hagyományos szerkezetet, de lemetszik a „fölöslegessé vált” tornácokat, ikerablakokat illesztenek be, üvegezett verandát hoznak létre, és színes, olykor furcsa geometriai mintákat alkalmazó stukkó-díszeket alkalmaznak. Ez nyilvánvalóan már a malomfalvi és szentléleki mesterek által „hozott” újfajta, teljesen tájidegen motívumkincs. A legújabb időket egyrészt az ingatlanok teljes lepusztítása jellemzi – hiszen olykor nemzedékeken ívelnek át a tulajdonosi viták –, illetve másrészt az a szándék, amely másutt is megnyilvánul Udvarhelyszék-szerte: teljesen idegen, „posztmodern” újításokat eszközölnek, másutt bevált „polgárias” a küllem, és teljesen katalógusokból való, ipari eredetű anyagok igénybevételével dolgoznak.

“Most múlik pontosan”

Voltak, ma is vannak szép próbálkozások

Mintegy negyven esztendővel ezelőtt döntötte el a korábbi generációt képviselő Vinczeffy-házaspár, idősebb Vinczeffy László és felesége, Szabó Ilona, hogy nyugdíjas éveiket a faluban kívánják eltölteni. A hajdanán kulákosított Laci bácsi akkor visszaszerezte az államosított házukat, s azt lakhatásra alkalmassá tette. A küllemében is reprezentatív lakóházban hagyományos tisztaszobát alakítottak ki. Ez nem volt csoda, hiszen Ilonka néni Haáz F. Rezső tanítványa volt, pedagógus és képzőművészeti készséggel megáldott hagyományőrző, aki teljesen természetesnek tartotta ezeknek az értékeknek a megtartását, sőt maga is híresen szép munkákat, varrottasokat tervezett és készített, amelyek többször is szerepeltek kiállításokon, ma is fellelhetők magángyűjteményekben és templomokban. Hosszú ideig egyfajta tájházként üzemelt a lakásuk. Haláluk után fiuk, István örökölte, aki – mivel azt tapasztalta, hogy a sorozatos felújítások már nem elegendők, kiderült, hogy a megroggyant ház oldalfalai másodlagosan felhasznált rakófából készítették – földig lebontotta. Tette ezt azzal a szándékkal, hogy immár gyermekeivel közösen építi újra, elhelyezve benne az örökölt családi hagyatékot és a néprajzi gyűjteményt. Ez az elképzelés 2020 decemberében, hirtelen bekövetkezett halála miatt már nem valósulhatott meg. Viszont ott áll pirosban a régi formát idéző új ház, amelynek befejezése és berendezése, élettel való megtöltése már a következő nemzedékre vár.
Vinczeffy László Munkács-díjas képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja évtizedeken át a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum restaurátoraként dolgozott. Mivel erős volt, és mindvégig meg is maradt a helyhez való kötődése, a korábbi házuk szomszédságában egy olyan bennvalót vásárolt, amelyen két ház és egy csűr található, amelyhez hozzácsatolhatta azt a kertrészt, amelyet szülői örökség gyanánt kapott. Ő részben munkahelyként és egyfajta kulturális központként értelmezte ezt az ingatlant. A régebbi házat viszonylag könnyen sikerült felújítania, az újabbikat csak teljes átépítést követően, a pincétől a padlásig teljesen megújítva, majd jelentős anyagi áldozatok árán a csűrben és az egyik istállóban kiállítási tereket hozott létre – a Homloktörő- és a Kaksülő-galériát –, ahol 2015 óta, évi rendszerességgel szervez tematikus kiállításokat Sóvidéken élő, innen elszármazott képzőművészeknek, illetve azok barátainak, akik elsajátítják az illő szellemiséget és képesek vélük termékenyen együttműködni a megadott tematika mentén. Ebben az öt évben ily módon létrejött itt a kulturális turizmusnak egy előzmény nélküli formája.

Vinczeffy László felújított házai

A koronavírus-járvány előtti időkben minden évben többszáz látogatót vonzott a galéria, felkerült a Sóvidék és a Székelyföld idegenforgalmi térképére. A tulajdonos széles ívű látókörére és nyitottságára vall, hogy a megnyitóünnepséget mindig nyilvánossá tette, és gyakorlatilag a falu minden lakóját és a betérő alkalmi művészetkedvelőket is megvendégelte. Ezek az alkalmak kiváló műkedvelői alkalmakat jelentettek, illetve betekintés nyújtottak egy revitalizált porta titkaiba. Hadd lássák az emberek, hogy milyen minták léteznek, hogyan lehetett továbbvinni a szellemi és formai hagyatékot. Komoly anyagi áldozatok árán és rengeteg munkával.

Az a szomorú tény, hogy 2016 őszén leégett a falu temploma, Atyhának egy újabb lehetőséget adott. A határokon átívelő magyar összefogásnak, illetve az állami és a helyi közösségi hozzájárulásnak köszönhetően egy éven belül újjáépült, két évre rá újra is szentelhették. Modern belsővel ugyan, de külső formájában sikerült visszaállítani az eredetit.

A szerencsétlenség ellenére is úgy tűnt, hogy a kis, alig 150 fős közösségen belül megteremtődhetnek azok a feltételek, amelyek belülről képesek rámozdítani néhány embert arra, hogy az épített népi örökség szintjén is próbálkozzanak az értékőrzéssel. Természetes, hogy nagyon nehéz a magántulajdonban levő ingatlanokon gyakorolni, nehéz meggyőzni a helyieket arról, hogy mi lenne az üdvös, hiszen az idegen hatások jelenléte folyamatos és erősödő a ma tapasztalható mobilitás mellett, de a szép és jól működő példák hosszabb távon mégiscsak eredményt hozhatnak. Történt – spontán módon is – néhány szép felújítás. Az az elképzelés, hogy civilszervezeti irányítással további állagmegőrzéseket lehessen végezni, csak akkor folytatható, ha végleg elcsitul a koronavírus-járvány, amelynek immár az „esemény után” negyedik hulláma verdesi az embereket. Fertőzés, haláleset nem történt ugyan, de a pandémia itt is minden tevékenységre rányomja a bélyegét. És bénít.

“Engedem, hadd menjen…”

Az építőipar, mint látensen működő szegmens

Egész Európában azt látjuk, hogy az építőipar úgy ahogy, az utóbbi időszakban is működik. És a mezőgazdaság. Természetesen. Mert lakni kell és enni. Ami ennek a kis sóvidéki falunak a helyzetét illeti, töretlenül zajlik benne a szarvasmarha-tartás és az ahhoz kapcsolódó tevékenységek sora. A kaszálók és legelők hasznosításán túl azonban semmiféle haszonnövényt nem termelnek a határban. A medve és más nagyvadak jelenléte állandó és mintha teljesen természetes lenne. Nyoma sincs ma már a kukorica- vagy a burgonyatermesztésnek. Egyrészt a vadak okozzák ezt az érdektelenséget és alakítják a mentalitást. Másrészt a felvásárló-piacok hiánya. Illetőleg az emberi kapacitás szűkössége. Mintegy hatszáz hektáron pihen a „kultúrtáj”. Viszont bármikor néztünk szét az itteni utcákban, azt tapasztaltuk, hogy nyomai látszanak valamiféle „revitalizációnak”. Mintha elkezdődött volna egy 21. századi folyamat, amelyben ez a falu is keresi a létjogosultságát. Bontanak. Építenek. Soha nem lehet tudni, hogy mi tűnik el, és mi jelenik meg a helyén.

Egy szép próbálkozás a régi Vinczeffy-porta helyén

Nem született olyan átfogó koncepció, amely továbbvinné az egykori termelőszövetkezet ingatlantömegét egy korszerű minta alapján. Nem született olyan terv, amely alternatívát kínálna a pár marhával rendelkező kisgazdaságoknak arra az udvarhelyi kistelepüléseken, hogy valamilyen gazdaságosabb, céges vagy egyéni, esetleg szövetkezési formában dolgozhassanak úgy, hogy az épített örökséghez és a természeti környezethez is képesek legyenek illeszkedni. Egyelőre nem tudni, hogy milyen lelki és lelkületi változásokat okozott a kovid, de az biztos, hogy az utána következő időszakot már egy másfajta mentalitás fogja meghatározni, amelyhez több helyi hozzáadott érték és intelligencia, és jóval kevesebb Európa, meg kívülről érkező „szubvenció” fog majd kelleni.

A “bebíró” Szalai Miklós által felújított ház a Suta utcában

A 21. század második évtizede egyfajta vízválasztó a székely ember számára itt is, amikor még nem látni a meg-nem-maradás és a túl-élés mikéntjeit. Ember kell hozzá. Mi magunk kellünk. Hiszen elsősorban rólunk van szó. És másodsorban is.

A szerző felvételei

Simó Márton