borús égbolt
szórványos felhőzet
Bálnák, macskák, elefántok
Nem kell félni a Kék bálnától, megjelent az ellenkampány, a Zöld elefánt – hallom fiataloktól. Napok óta kering a világhálón egy jópofa feladatsor, ami arra épít, hogy a valódi közösségek, az igazi emberi kapcsolatok és tettek semlegesíthetik a Kék bálna-szerű virtuális rém hatását. A Zöld elefánt kihívás is feladatokat tartalmaz, olyanokat, mint valódi beszélgetés, mosoly, segítségnyújtás stb. Az ötlet szép és hasznos lehet(ne), viszont ott van bennem a kétely: meghatja-e azt a célcsoportot, amelyet be tud szippantani az ilyenszerű jelenség, mint a Kék bálna.
Mert az ilyen és hasonló jellegű „játékok” (rossz ez a szó erre) mintha mesteri tudással, alapos pszichológiai ismeretekre támaszkodva vetnék ki hálójukat, választanák ki, majd vonzanák be azokat a fiatalokat, akiknek még egy ilyen sötét „közösség” is fogódzó lehet magányos, szeretethiányos életükben. Mert a többiekről lepereg az egész, legfeljebb a rendőrség által is megtámogatott hisztéria miatt rákeresnek, beszélnek róla, de valószínűleg nem fognak belevágni a feladatok teljesítésébe, végigcsinálni főleg nem.
Talán ebben a különbségben rejtőzik az igazi ellenszer a virtuális világ veszélyeire. Miért lehet egyesekkel, másokkal pedig nem? Miben különböznek ezek a gyerekek, fiatalok?
Azt gondolom, hogy a jelenség jó ok arra, hogy ezekre a kérdésekre megkeressük a válaszokat, és ismét felhívja a szülők figyelmét: a virtuális világ veszélyeket rejt magában! Mindennap, és Kék bálna nélkül is!
Szóval kedves szülők! Tessék jobban felkötni a gatyát és szoknyát, erőt gyűjteni, és valamelyest ellenőrzésük alá vonni gyermekük „virtuális életét”. Higgyék el, a Kék bálna nélkül is gond van! Kisiskolások mondták, hogy jaj, ők nem foglalkoznak az „oroszok játékával”, elég ijesztő számukra a Talking Angela nevű játék is! Amelyben – ha jól értettem – van egy gondozásra váró macska. Ezzel nem is lenne még nagy baj, de kisiskolásaim mélységesen meg vannak győződve arról, hogy ha a macska szeme félig van nyitva, akkor fotózza őket, ha teljesen, akkor már egyenesen filmezi. S ennek a dolognak csak rossz és ijesztő következményei lehetnek.
Majd szó szót követett, és kiderült, hogy jó néhány félelmetes játékszereplő van, amelyek megjelennek álmaikban, amelyeket beleképzelnek a szoba sötétjébe, amelyek miatt félnek otthon maradni egyedül stb. Nekünk is voltak mumusaink, krampuszaink, rémisztgettek a nagy zsákos cigánnyal is, aki elvisz, vagy a pap bácsival, aki kivágja a nyelvünket. De ezek az alakok ártatlan epizódszereplők a mostani gyerekek világának félelmes szereplőihez képest! Mi nem láttunk mumust, csak a képzeletünkben élt, de ők látják Angelát, akinek a nyitott szeme kamera, és belelát az ő kis életükbe! Tud róluk mindent!
És – mint ahogy mi egykor – ők is egymás között terjesztik a rémesnél rémesebb történeteket, és hitelt is adnak nekik! És – mint ahogy minket sem egykor – őket sem könnyű meggyőzni valaminek az ellenkezőjéről, magyarázhatták nekünk is, hogy nincs mumus, ha mi hittünk benne…
Nem is meggyőzésre van (lenne) szükség. Hanem biztonságos érzelmi háttérre, hiteles szülőre, akivel mindent meg lehet beszélni, és aki észre is veszi a változásokat kisebb vagy nagyobb csemetéje viselkedésében, hangulatában, szokásaiban. Tartalmas hétköznapokra, hétvégékre és ünnepekre, amikor eszünkbe sem jut a telefon, a laptop, Angela és a bálnák. Persze tanulják meg a modern kütyük használatát, de tanítsuk őket a tudatos használatra. A szülőknek joguk és – talán kötelességük is – tudni, hogy mivel játszik a gyermekük, mit tölt le a telefonjára, mit gondol ezekről a dolgokról. És igen, korlátozni, letiltani, lekódolni, kereteket is lehet szabni a virtuális tevékenységnek, a vége nincs játékoknak és internetes csevegéseknek! (Csak épp ne felejtsük el, hogy a jó példával nekünk kell elöl járnunk…)
Ne hagyjuk őket magukra – ebben sem, bármennyire is csendben vannak. Mert a csend sok mindent takar(hat). Veszélyeket is.
Asztalos Ágnes
.jpg)
