tiszta égbolt
B oldal
Valahol a negyedik és ötödik X között néhányunkat kitöri a nyavalya. Ami addig otthonos volt, és megszokott, ha nem is tökéletes, de elviselhető, fojtogatni kezd, és az élet ketreccé válik. Egy reggel úgy ébredünk, hogy így már nem lehet élni tovább. Mintha az összes megalkuvásunk egyszerre zúdulna ránk, minden és mindenki összeesküdött volna ellenünk. Kedves, hétköznapi dolgaink már nem nyújtanak megnyugvást többé. Egyszerre szorongat az elrontottnak, kicsinyesnek érzett múlt tökéletlensége és a közeledő öregség mint nem túl fényes jövendő.
Kérdések pörögnek a fejünkben: Jól éltem? Azt tettem, amit kellett? A helyemen vagyok? A választásaim valóban az én választásaim, vagy csak gyáván sodródtam az elmúlt évtizedekben? Ha újrakezdhetném, mit csinálnék másképp?
Az életközepi válság egy hatalmas lehetőség, kimozdulhatunk általa megrekedt, mérgező élethelyzeteinkből. Sokféleképpen reagálhatunk ilyenkor. Van, aki frizurát vált, van, aki házastársat. Új ruhákkal és új hobbikkal próbáljuk bizonygatni, hogy elevenek vagyunk még, és nagyon is merészek.
Vagy nem teszünk semmit. Visszakushadunk és meg is magyarázzuk. A leggyakoribb kifogás a „túl késő van már”, elszaladt az idő, minek felrúgni mindent, arra a kicsire, ami még hátravan. Ezt követi a „most még nem lehet”, mert meg kell várni valamit. Lejárjon a hitel, leérettségizzen a gyermek, véget érjen az úszótábor, az iskolai év, meggyógyuljon a nagymama. Ha félünk valamit megtenni, ezernyi jó indokot találunk a mulasztásunk igazolására. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ilyenkor kissé erőszakot teszünk magunkon, és a lappangó feszültség árnyékként fog követni bennünket, akár meg is betegíthet, hiszen a test legtöbbször követi a lelket. Nagyon kifejező a „jó karban van” kifejezés. Ne a karbantartó, karbantartás szavakra gondoljunk, hanem az eredeti jelentésre. Jó karokban lenni annyit tesz, hogy vigyáznak ránk, jól szeretnek bennünket. Ez érezhető minden emberen, látni a szemén, érezni a kisugárzásán, ahogyan az ellenkezője is. Ha jól éltünk, a szépkor sem lesz olyan keserves.
Vannak úgynevezett öregedéskutatók, ők nagyon leegyszerűsítve azzal foglalkoznak, miért van az, hogy valaki boldog és kiteljesedett idős korában, míg mások megkeseredettek, betegesek és folyik ki belőlük a panasz. A szakirodalom szerint a recept nem is olyan bonyolult. A legfontosabb tényező a szociális kapcsolataink minősége. Ez nem feltétlenül a szűken vett családi relációt jelenti, inkább azt, hogy van-e, akit szeressünk, és van-e, aki szeret. Lehet a szomszéd kisgyerek vagy egy kutya, de mindenesetre egy olyan forrás, ahonnan áramlik felénk a szeretet. Ahhoz, hogy ne magányosodjunk el, társaságra van szükségünk, és ezért mi magunk tehetünk a legtöbbet.
A másik az értelmes célok megléte. Sokan nyugdíj után talajvesztetté válnak, nem képesek a felszabadult időt és energiát valami másba fektetni. Szinte mindegy, hogy ez énekkar, horgászat, hímzés, főzés vagy kertészkedés, de lennie kell valaminek, amiért érdemes reggel felkelnünk, és ami sikerélményt ad.
Harmadik összetevő a mozgás. Az ősember napi negyven-ötven kilométert gyalogolt, és a sejtjeink emlékeznek erre. A modern ember jó, ha kettőt sétál. A mozgás valóban örömöt ad, endorfint termel, próbáljuk ki!
A negyedik evidencia: jobb gazdag öregnek lenni, mint szegénynek. Az öngondoskodás része a pénzügyek megnyugtató elrendezése időskorunkra. És ezt, akárcsak a mozgást, egész felnőttéletünk során gyakorolnunk kell. Az már biztosan látszik, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer recseg-ropog, így talán nem érdemes erre az egy lapra feltenni mindent.
A mi felelősségünk tenni azért, hogy időséveink ne arról szóljanak, hogy várjuk a megváltó halált. Kezdjük el ma!
Rátz-Illés Mária
.jpg)
.jpg)
