Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes, plébános számára mindig nagy fontossággal bírt az adventi várakozás és a karácsony, már a gyergyóremetei kis ministránst is magával ragadta az ünnep szellemisége. Hosszú évek munkáját követően, ma 19 plébánia működését kell átlátnia. Kertész Lászlónak készségesen válaszolt a gyermekkorával, az ünnepekkel és a munkájával kapcsolatos kérdéseire. – Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? Hol töltötte, és milyen emlékek maradtak meg leginkább abból az időszakból? – A gyermekkoromat Gyergyóremetén töltöttem a szüleimmel és az öcsémmel. Édesanyám kérésére a születésem után rögtön meg is kereszteltek, mert volt egy testvérem, aki egy nappal a születését követően meghalt, és nem volt megkeresztelve. Otthon, a Maros partján nőttem fel, ami a gyermekkoromat is nagyban meghatározta, hisz télen eleinte csúszkáltunk, vagy ahogy remetén mondják iszánkodtunk a befagyott vízen, majd sokat hokiztunk is. Nagy ajándék volt – ahogy Remetén mondtuk – a grics, amit kulccsal kellett a bakancshoz rögzíteni, és amikor ezt már nem lehetett, zsinórral erősítettük a bakancshoz. Emlékszem, mindig felvezettük a jég tetejére a vizet, reggelre pedig úgy megfagyott, hogy lehetett rajta korcsolyázni. Igaz, akaratunk ellenére sokszor meg is fürödtünk így a jeges vízben. Nyáron mindig horgásztunk és rákot fogtunk, 12 lej volt egy kiló rák, és így egy kis zsebpénzre is szert tehettünk. – Mind a mai napig sokat sportol. Honnan a sport szeretete? – A kedvencem mindig a labda volt. Igazi focilabdánk nem volt, ha gumilabdával játszhattunk, az már nagyon sokat jelentett. Amikor egyáltalán nem volt labda, édesapám nagy zsebkendőjét tömtük meg fűvel és azt rúgtuk. A pályát kint a kaszálókon készítettük, a kapukhoz a faanyagot pedig úgy lopkodtuk össze a szüleinktől. Nagyon sok gyermek volt akkoriban, az utcák mindig egymás ellen játszottak. Amint mondtam, télen legtöbbször hokiztunk, amikor pedig a tornatanárunk megalakította az első remetei hokicsapatot, abban kapusként kaptam helyet. Természetesen a sport szeretete nem fakult meg az idő múlásával, ma is előszeretettel kergetem a labdát. – Milyen volt akkoriban az adventi várakozás, hogyan teltek az ünnepek? – Az emlékeim elsősorban a hajnali szentmisékhez kötődnek, az egész család ment, nagyon szerettük. Sokszor a jégen át közelítettük meg a templomot, mert az volt a rövidebb út, majd a reggel 6 órakor kezdődő szentmiséről mentünk iskolába. Rendkívül mély nyomot hagytak bennem ezek az emlékek, olyankor még meglepetésemre a jegyeim is sokkal jobbak voltak. Kevés ajándékot hozott az angyal akkoriban, de annál jobban örültünk ezeknek a kedvességeknek: ha volt egy kis csokoládé, dió, alma vagy esetleg cukorka, akkor az már nagy ajándéknak számított. Karácsonyeste mindig éjfél után, közösen a családdal fogyasztottuk el az ételt, ami rendkívül különleges volt. Ilyenkor olyasmit is ettünk, amit egész adventben nem. Amikor már iskolába jártunk, elkezdtünk a testvéremmel ministrálni, ilyenkor mindig az motivált bennünket, hogy részt vehetünk a házszenteléseken. Nagy élmény volt ez számunkra. – Mikor fogalmazódott meg önben a gondolat, hogy a papi hivatást válassza? – Először ötödik osztályos koromban gondoltam erre, de gyorsan elillant ez a gondolat, annyira lekötött a sport, hogy azt gondoltam, azon a pályán kell folytatnom a tanulást. Nagyon szerettem, tehetségesnek tartottak, a lelkesedésem is megvolt hozzá, de nyolcadikban, amikor a továbbtanulásról kellett döntenem, még mindig nem tudtam mit akarok. Több helyre hívtak sportolni, emellett a tévé- és rádiószerelés is rendkívül vonzott. Májusban tudatosan kezdtem el imádkozni, hogy a Jóisten mutassa meg, merre menjek. Egyik pillanatban belém hasított a felismerés, hogy Gyulafehérvárra kell mennem a kisszemináriumba. A szüleim is örültek ennek, de soha nem erőltettek a döntésemben. Hét év után, másodéves egyetemistaként gondoltam arra először, hogy itt kell-e maradnom? Akkor több osztálytársam abbahagyta a teológiai tanulmányait. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy meginogtam, ezt követően egyszer sem alakult ki bennem kétely a döntésemmel kapcsolatban. – Előfordult, hogy tanulmányi évei alatt a családtól távol töltötte a karácsonyt? – Középiskolás koromban hazajártam a vakációk alkalmával, az egyetem alatt pedig általában Gyulafehérváron töltöttem az ünnepeket. Nem volt nehéz elviselni a távollétet, mert ott is mélyen megéltük az ünnep igazi hangulatát, nagyon szép volt. Több mint százan ünnepeltünk, imádkoztunk, énekeltünk, ennek pedig óriási varázsa volt, amely egészen máig elkísér. – Mikor szentelték pappá, és hol szolgált eddig? – 1983. június 19-én délben volt a pappá szentelésem Gyulafehérváron. Azelőtt egy évvel szenteltek diakónussá, gyakorlatilag akkor kezdődött el a papság. Az első szolgálati helyem Csíkszeredában volt, ahol három évig segédlelkészként tevékenykedtem. Szívesen maradtam volna ott, mert elkezdődött egy szép munka, de elhelyeztek a Kolozs megyei Sinfalvára, amely Tordától 12 kilométerre található. Ebben az időszakban egyik volt évfolyamtársammal egy nagy – vallási szempontból – szórványvidéket is magunkra vállaltunk Kolozsvár és Beszterce között. 12 faluba jártunk ki, 9 templomunk volt, néhány faluban pedig házaknál tartottuk a szentmiséket. Ezt követően az érsek úr behívott Gyulafehérvárra nevelőnek, amely szintén egy szép és gazdag időszak volt, majd Székelykeresztúrra kerültem, ahol az eddigi leghosszabb ideig, 9 évig szolgáltam. 2006-ban vállaltam el Gyergyószentmiklóst és mint főesperes a kerületet. – A néhai Hajdó István főesperest, plébánost kellett pótolnia. Jelentett ez önnek bármiféle nyomást? – Nem jelentett különösebb nyomást, mert tudtam, hogy olyannak kell lennem, amilyen képességekkel az Isten megáldott. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga értéke, nekem pedig a saját képességeimet kell kamatoztatnom. – Napjainkban hogyan éli meg az ünnepeket Gyergyószék főesperese? – Paptársaimmal vagyunk együtt többen is, jó hangulatban, boldogsággal tölt el az ünnep. Munka akad bőven, amely kora reggeltől egészen késő estig tart, így csak este tudok olyasmivel foglalkozni, amire napközben nincs időm. Boldog vagyok, hisz Jézus megmutatta, hogy mit kell kezdeni a nehézségekkel, és ennek megfelelően igyekszem élni az életemet.