A ház még nem volt készen, de az ablakokról már a mé­retek le voltak véve, mert nagymamám ragaszkodott ahhoz, hogy meghorgolja a csipkefüggönyöket – meséli mosolyogva Anna, s meg is mutatja később, hogy a ház minden ablakát a nagymama készítette függöny díszíti, és ez nagymértékben meg­­határozza a fiatal házaspár otthonának hangulatát.

Tamási Áron Szakállas Ábelének szülőfalujában, a Csíkszeredától alig öt kilométerre lévő Csíkcsicsóban járok. Anna fotó­művész, István iparművész, épí­tész, mindketten a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egykori hall­gatói, akik szépérzéküknek kö­­szönhetően esz­­­tétikus lakásbelsőt tudtak kialakítani otthonteremtéskor.  

Azt már István meséli, hogy a házat, amelynek konyhájában most helyet foglalunk, még a kilencvenes években vásárolták szülei, s évekig kulcsosházként működött. Mikor Annával összeházasodtak, több nyomós oka is volt, hogy ezt a házat választották otthonukul: egyrészt mindketten falusi környezetben képzelték el az életüket, másrészt a település alig negyven kilométerre van Anna szülőfalujától, Gyergyóújfalutól, és közel van Csíkszeredához is. A ház belső beosztásán – két szoba, nappali, konyha – nem változtattak, eredeti állapotában maradt, viszont kialakítottak benne két vizesblokkot, egy kazánházat, kívülről újraszigetelték, nyílászárókat cseréltek, és új tornáccal gazdagodott. Ez utóbbit István tervezte, a régi alapján, kicsit leegyszerűsítve, saját ízlésükre alakítva.

– A tornácdísz hasonló volt, csak sokkal cirádásabb, de mivel ma már nem lehet olyan faanyagot kapni, ami bírná azt a filigrán vonalvezetést, a karakterét megtartva terveztem újra

– magyarázza.  

Csempekályha és rongyszőnyeg
Ami a belső tér átalakítását illeti, a nappaliban érintetlenül maradt a feltehetően az ötvenes években épült régi csempekályha, s bizony most is jó szolgálatot tesz. 

– Szem előtt tartottuk, hogy ami régi ugyan, de még használható, azt megőrizzük, ugyanakkor behozzuk az olyan modern szemléletet is, ami komfortosabbá teszi az életünket. Ezért lett egy kicsit modernebb a konyha, de olyan anyagválasztással, ami passzol az általam tervezett bútorokhoz

– magyarázza István.

Ő egyébként száz-százötven éves régi pajták, csűrök bontásából kikerült faanyaggal dolgozik, azokat ötvözve fémmel tervez egyedi bútordarabokat. Az általa tervezett székek vannak például a konyhában, őt dicséri a nappali mennyezeti lámpateste vagy akár a fürdőszobabútor. 
Itt-ott egy-egy különlegesebb bú­tordarab vonja magára a tekintetet, az István által tervezett szekrény, gerendából készült ágy, tükör vagy kisasztal, esetleg régi, de felújított – ezáltal használatban maradt – bútordarab jelentős mértékben meghatározza az adott helyiség stílusát. Lenyűgöző a dizájnjuk, egyszerűek és mégis elegánsak a házban fellelhető lámpatestek, amelyeket egy budapesti formatervező – Juhász Ádám – készített. A belső tereknek különleges hangulatot adó egyedi formájú lámpák a háziak büszkeségei. 

Alig fél éve lakják be a házat, mesélnek, hol milyen átalakítást terveznek, milyen bútordarabok vannak készülőben például a nappaliba. Igazán jó példával szolgálnak arra, hogy miként lehet a régi daraboknak új értelmet adni.
Közben a nappaliban örömmel fogad Méra és Ivánka, a két vizsla, melyeknek csak ebbe a helyiségbe van bejárásuk. Rongyszőnyegen haladnak az ajtótól az ágyig, ahol elfoglalják helyüket. Pontosabban elfoglalnák, ha nem lenne vendég a háznál, akit körbeugrálni sokkalta izgalmasabb. A nappalit Anna fotói, a barátaik által készített műalkotások díszítik, különlegessége egy kombinált zeneszekrény lemezjátszóval, rádióval. Jelen és múlt egymásba fonódása. 

A ház lelke: a konyha

– Talán a konyha mondható késznek igazából

– jelentik ki és büszkén néznek körül.
A faltól falig, padlótól mennyezetig tartó konyhabútor szépen illeszkedik a környezetbe, praktikus megoldásaival, tárolófelületei­vel teljes mértékben megfelel a mindennapi igényeknek. Színe összhangban van nemcsak a nyílászárókkal, hanem a ház bútorzatával, az Anna nagymamája által szőtt színes szőnyegekkel, harmonizálva a lakás egészével. Szépen megfér mellette a dédnagymama tálalója is, mely horgolt terítőivel mintegy pillanatig visszarepít bennünket a múltba. És ugyanilyen összhangban vannak az István által tervezett székek a csűrből előkerült thonet székkel is.

– Én nagyon szeretem ezeket a tárgyakat, ragaszkodom hozzájuk, lehet, hogy túlságosan is, de azt érzem, hogy ezek nagyon erős kötődések a múlthoz, a családhoz, melegséget hoznak magukkal, amelyektől minden sokkal otthonosabb

– mosolyog Anna.
A konyhában büszkén mutatja István a mobil főzőszigetet. Gázpalackkal van ellátva, kis kerekeken mozgatható szerkezet, amely alkalmas az ételek előkészítésére, főzésére a ház bármely szegletében vagy akár a szabad ég alatt. Nem csoda, ha mindkettőjük kedvenc helye a konyhában van, a méretében állítható asztal mellett dolgoznak napközben, ott fogadják vendégeiket. Ott van a ház lelke, mondják.

– Amikor elkészült, ültem és mosolyogtam, hogy elkészült a háznak a lelke

– jegyzi meg István. 

Beleszerelmesedni a parasztházba 

– Amikor az egyetemi tanulmányaimba belekezdtem, akkor még azt gondoltam, hogy egy modern házban fogok élni, ám miközben a szüleim Borospatakán készítették a skanzent, én is évről évre egyre jobban folytam bele ebbe a munkába, és így szerelmesedtem bele még Magyarországon a régi dolgokba. Egy időben dolgoztam Szűcs Bandinál (dr. Szűcs Endre Ybl-díjas és Pro Arhitectura díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának tagja – szerk. megj.), aki a Balaton-felvidéken mentette a műemlékeket, régi házakat, és az ottani parasztházkultúrában működve tervezett, épített új házakat. Ott sokat tanultam, és azóta teljesen ráhangolódtam a parasztházra. Ma már építészként, akit tudok, lebeszélek a nagy tégla-, betonházról, mert nem lehet azokat már belakni

– magyarázza István.  Anna szerint is sokkal praktikusabb egy ilyen kisebb méretű ház, amelynek könnyen kihasználható minden szeglete, és mindamellett, hogy könnyebben lehet fenntartani, a családot is jobban összehozza.

Egy egykori nagygazda udvarán

A házból kilépve találunk még értékes kincset az udvaron. Rögtön magára vonzza a tekintetet a legalább százötven éves tornácos vályogház, szobájában búbos kemencével, mellette pedig ott áll egy gémeskút, aminek köszönhetően a faluban kutas házként emlegetik a portát.

– Valamikor egy jómódú ember lakott itt, erről árulkodik az udvart lezáró nagy csűr

– mondják vendéglátóim.

Hallgatom Annát és Istvánt, terveikről, álmaikról mesélnek. Rövid időn belül átalakul az udvar, látják is ezt ők már lelki szemeik előtt. A kis vályogházba visszakerül a megőrzött régi bútor, itt majd vendégeket fogadnak, a kemencében kenyeret sütnek, a csűr némi funkcióváltással ugyan, de megtelik élettel, ott ugyanis fotóműhelyt és egy kis asztalosműhelyt szeretnének berendezni. Állatokat is szeretne Anna. Legalább baromfit – nevet –, mert kicsi az udvar, de ha bárányok, kacsák költöznének be, az sem lenne baj. S az udvaron virágok pompáznak majd, magaságyásból kerülnek ki a konyhai alapanyagok, és nyárra már a szobában pihenő babakocsi is használatba kerül. Élet lesz az udvaron…