tiszta égbolt
kevés felhő
Az iskola és a kocsma példája
Minap elevenítette fel Brassóban élő és tevékenykedő kedves újságíró barátom az egyik vajdasági riportutunk alkalmával tapasztaltakat: Udvarszálláson, a más nyelvű – többnyire szerb és román – falvak gyűrűjében lévő magyar faluban megszűnt a kocsma. Mint mesélték a helyiek, azért szűnt meg az italmérő műintézmény, mert időnként átjártak a szomszédos román faluból a fiatalok… verekedni. S hogy elejét vegyék a konfliktusnak, inkább bezárták a lokált. A boltocska halódik, a kicsi falu alig bírja eltartani. Az iskola is megszűnőben van, ha nem következik be valami demográfiai csoda, az intézmény négy-öt éven belül megszűnik. Holott a közösség egy évtizede még életerős volt, 2004-ben még templomot emelt magának.
Aztán máshol is megfordultunk, olyan falvakban jártunk, ahol a közösséget megtartó intézmények fokozatosan leépültek, leépülnek – jelezve a közösség leépülését.
Mindez a tervezett iskolaösszevonások és az erre irányuló tervek iránti ellenérzések kapcsán ötlött fel bennem, mert mint brassói barátom megfogalmazta, az iskola és a kocsma megszűnése a közösség halálát vetíti elő. Mi ezt a Vajdaságban, a Szerbiához került bánsági részen tapasztaltuk, de meggyőződésünk, nem kell ilyen messzire mennünk, ha a leépülést akarjuk megtapasztalni.
Merkantil világunkban mindent pénzben mérnek, az értéket az anyagiak képezik. Ennek a szemléletnek az áldozatai az iskolák. Elsőként a kistelepülések kicsiny iskoláit számolták fel, a gyermekeket a községközpont iskolájába hordják többnyire, de tehetősebbek és a rátartibb szülők gyermekeit a közeli városok iskoláiba viszik, olyan érveket sorakoztatva fel, mint versenyképesség, költséghatékonyság, minőség, s nem számolva olyan tényezőkkel, mint életkori sajátosság, téli körülmények között való utazás, közösség, népnevelés. Akik iskolát számolnak fel, nem számolnak azzal, hogy az oktatási intézmény felszámolásával együtt elvágják a gyermeket és a közösséget összekötő szálakat, számára a falu idejekorán otthonból hálóhellyé változik, aktív idejét más közösségben tölti, annak részeként – igaz, többnyire peremre szorultan, marginalizáltan – szocializálódik, a családhoz és az egyház jelentette közösséghez csak az ünnepeken kötődik. Ahol meghalt az iskola, ott meghal a közösség is. Ideig-óráig a templom tölti be a közösségépítő szerepet, de az olyan közösségek, amelyek tagjait nem köti össze az iskolában és azon kívül szerzett generációs élmény, elemeire hullik, egyének halmazává bomlik.
A vajdasági, no meg a környezetünkben tapasztalt példák azt mutatják, hogy ez a jelenség különösen a szórványvidéken káros. A Székelyföld szívében nem érezzük át a szórvány gondjait. Nem értjük, sőt: olykor ignoráljuk. Fejünket a homokba dugva nem veszünk tudomást róla. Holott a szórvány történései a történelem barométereként működnek, jelzik, hogy mi vár ránk.
Nem azért mondom, de nálunk a faluban – s nem lekicsinylően, városi arroganciával mondom, hogy falu az én lakóhelyem, inkább azt akarom sugallni, hogy Zsögöd, bár Csíkszereda része, még mindig magában hordozza a falusi közösségek összetartó erejét, a közösségi szolidaritást és gondoskodást, olyan értékeket őriz, amelyek a városi emberekből kivesztek –, tehát nálunk a faluban nem is olyan rég még három kocsma működött. A nyáron bezárt az utolsó is…
Sarány István
