Régóta foglalkoztak az élet megvédése érdekében és annak színvonalának emelésével az emberiség nagyjai. Ez a folyamat mindig gyorsulással folytatódik, tehát növekszik. Világosan kitűnik az is, hogy az ember rájött arra, hogy mindezek az érdekek nem elegendőek, tenni is kell sokat ezért. Viszont azt is elfogadjuk, hogy kellemesebb sokat dolgozni a nehéz életért, mint vállalni a könnyen bekövetkezhető halált. Jelenleg szeretnék rámutatni a mindennapi bonyodalmas életünk folyamatosan változónak tűnő eseményeire. Észrevehető, hogy minden téren megvan az akarat a jó úton járás érdekében, de mégis akadozik valami. A jó úton járás módját nagyon nehéz megtalálni még jó tettek alkalmazásával is. Hiszen jó tettnek számítható az, amit barátságból, szeretetből teszel valakivel szemben. Ugyanezt tenni kötelességből emberségnek számítható. Tehát emberségesnek lenni kötelesség! Ez pedig nehéz feladat manapság… Hogyha alaposan meggondoljuk, rájövünk, hogy a mindennapi nehézségeinkért a legtöbb esetben mi vagyunk a felelősek, és annak is, hogy nem vagyunk képesek értelmesen ezeket megoldani. Mit is értek ez alatt? Az együttélés, az egymás iránti megértést hiányolom. Innen jönnek a bonyodalmak: szavainkkal, cselekedeteinkkel már jó előre jelezzük szándékunkat. Az együttélés fő tényezőjének számítható tehát, hogy a szándék ne a sértés, ne a bántás legyen. Az egymás iránti kapcsolataink létrehozása ne az önkifejezés vagy szereplés megmutatkozás stb. alapokra épüljön. Sikereink érdekében fontosnak találom lényünkben az őszinteség alapjaira épített felfogást, miszerint lelkesen tudjuk érzelmeinket átadni mint tanulságot. A fent említett felfogás sikerei azonban még így sem felelnek meg az elvárásoknak, hiszen társadalmunk egyedei (tehát mi) sosem lehetnek egyszintű felkészültségűek sem értelmileg, sem felfogásban… Viszont a cél csak ezen az úton érhető el. Tovább fejtegetve a dolgokat, szeretném a megértés dolgát etnikai téren is véleményezni. Itt köztudott, hogy a politikus fő feladata – bármilyen társadalomban ez érvényes – az etnikumok közötti egyenlő és szabad együttélést kieszközölni és ezt fenntartani. Tehát társadalmunk, rendszerünk alapvető szervezkedésében részt vevő személyek a fent említett fő feladatuk véghezvitelében, megoldásában hogyha nem sikeresen dolgoznak, nem érvényesülnek, önmaguk vegyenek erről tudomást és bátran beismerve ezeket, változtassanak munkahelyet. Ellenkező esetben csak bonyolult a helyzet, nemes feladatuk átváltozik, más szerepet ölt. Ez pedig nem hiányzik. Ugyanez a felfogás érvényes minden vezető szerepet betöltő személyre: hogyha főnök, ő a felelős, a feladatok megfelelő megoldásai őt terhelik, ő ír alá ezek helyességéről. Mindezek nem újdonságok, valamikor ez szabálynak, törvénynek számított és reméljük a jövőtől, hogy az is lesz! Azt is feltételezem, hogy az olvasók közül sokan nem értenek egyet velem: miért is kell ezekkel foglalkozni? Viszont én amellett vagyok, hogy legyen véleményünk a közéletről, ez is feltétele létünk értelmének, tudatos lényünknek. Azt viszont nem tudhatom, hogy az én véleményeim értelmezései mennyire mérvadóak a mindennapi életükben. Érezzük szükségét közkinccsé tenni szülőföldünk képvilágát, hagyományainkat, kultúránkat. Mindezek természetesen az önismeret, a megfelelni akarás igénybe vevése nélkül lehetetlenek. És még valami, amit értékesnek találok: újból és újból olvasni (tanulmányozni) a Hargita Népe Levélbontás oldalán megjelent cikkeket: A szülő nem barát (Darvas Dezsőné Marika néni, Tusnádfürdő, 2017.02.22.); Sed vitae discimus (Gálfalvi Gábor nyug. igazgató tanító, Alsóboldogfalva, 2016.05.18.); Becsszó, Ft. Sebestyén Péter, 2017. 04. 06. Sok sikert! Kósa Gergely, Csíkszereda [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]