borús égbolt
Az ég szerelmére!
Négy éven át laktam református középiskola református bentlakásában, nem a székelyudvarhelyiben, de a miénk is messze földön híres volt szigorú szabályzatáról. Olykor-olykor egyházi helyett „fegyházinak” becézgettük.
Reggel a nevelő csengettyűvel ébresztett – zengett az egész emelet tőle. Az iskolai program után a napi órarendtől függően egy-két szabad óra következett, majd az egyórás csendóra, aztán szilencium, vacsora, ismét szilencium, végül pedig szabad foglalkozás és villanyoltás.
Az első évben a bentlakásunk 2 kilométerre volt az iskolától – a lányok esetében még mindig így van –, az egy-két szabad óra így néha el is telt az ebéddel és a hazagyaloglással, mert busz nem járt arrafelé, a taxi pedig drága mulatság. A szombat csökkentett, de kötelező tanítási nap volt három tanórával, a kórustagokra viszont további három óra próba várt, ők tehát 8-tól délután 2-ig az iskolában voltak. És igen, a csendes napokon kötelező volt a részvétel. (Egyébként, akik szidják a csendes napokat, vajon tudják, hogy nem egész napos imádkozásról szólnak ezek?)
Engem személy szerint az zavart a legjobban, hogy a fiúk számára tiltott volt a hosszú haj. Szerintem ez nonszensz, szilárd meggyőződésem, hogy Isten a hosszú hajú férfiakat nem kergeti frizurális alapon a pokolba. Akkor még lehetett volna hosszú hajam, többé már a büdös életben nem lehet. Az esélyt örökre elvette tőlem a bentlakás.
És azt se felejtsem el, hogy tulajdonképpen vakációtól vakációig tartott az ottlét, ezenfelül félévente kétszer – kérvénnyel! – hazalátogathattunk egy-egy hétvégére. Amikor tehát elkezdtük a 9. osztályt, első alkalommal hat hét után, a reformáció és a halottak napja alkalmából mehettünk haza. Nem volt ritka, hogy mi fiúk is azért vártuk a villanyoltást, hogy a párnába temessük az arcunkat és bőgjünk egy keserveset, annyira vártuk, hogy végre hazamehessünk.
Eltelt egy év, és már-már azért környékezett a bőgés, hogy még maradhassunk, ne menjünk még haza. Bezony!
Az egyházi – vagy legalábbis ilyen indíttatású – bentlakásoknak sajátos légkörük van. Bár sosem jártam ott, de bizonyára a botrányba keveredett Székelyudvarhelyi Református Diákotthonnak is. Ez a sajátos légkör a magukat nyeregben érző bigottoknak és a (csalódott) lázadóknak a keveredéséből adódik.
Tévedés azt gondolni, hogy az egyházi bentlakások szentfazékokat nevelnek. Nyilván, a bigottság nagyobb arányban van jelen, mint mondjuk egy elméleti iskola bentlakásában, de messze nem akkora arányban, mint a „külsősök” gondolják. Ez nem rendház vagy apácazárda. A szabályokra pedig mindig, mindenhol van válasza a diákságnak, ne legyünk naivak! Mindig nagyobb gond volt nyomtalanul eltüntetni az üres sörösdobozokat és borosüvegeket, mint becsempészni őket a bentlakásba. Erkölcsös értékrend ide vagy oda, aki akart, az tudott alkoholt fogyasztani, cigizni, udvarolni, és itt inkább meg is állok a felsorolással.
Talán éppen a szigorú szabályzat kijátszásának bajtársiassága kovácsolja össze az egyházi bentlakások diákjait. Ugyanakkor az sem kell hogy meglepje a tisztelt publikumot, ha akadnak olyanok, akik sehogy sem tudják lenyelni a szabályokat, akik nem „oda valók”. Évente tanácsoltak el tőlünk is diákokat: kezelhetetlenek voltak, folyton provokáltak, kiszöktek a bentlakásból satöbbi. Legtöbbjük máshol sem igazán boldogult.
Objektív távolságtartással viszonyulva a kérdéshez, megértem, hogy miért tűnnek ridegnek, betegesen konzervatívnak az egyes egyházi bentlakások. Amikor elkezdtem az egyetemi éveket, már négy éve abban a városban éltem, de még egyetlen buszjáratról sem tudtam, hogy honnan indul és hová megy. Mert igen, eléggé elzártak voltunk a külvilágtól. Viszont alig volt olyan színházi vagy operaelőadás, amelyet ne láttam volna, a kórussal, a színjátszó körrel pedig több olyan országba is ellátogattunk, amelybe önerőből nem jutottunk volna el.
Az udvarhelyi diákotthonban történt eset kapcsán kivizsgálás indult. A botrány kirobbanása után heves szitkozódás indult az igazgató ellen, de érdemes felfigyelni arra, hogy az ellene irányuló Facebook-csoportban a közel 700 meghívott közül a 30-at sem éri el azok száma, akik bármilyen formában reagáltak volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy az őt támogató hozzászólások sem lepték el a világhálót, nem igazán találkozhattunk olyan diákkal, aki nyilvánosan megvédte volna a diákotthont.
Ha egyértelműen kiderül, hogy a merevségével, önfejűségével a bentlakó közösség többségének árt az igazgató, akkor egy percig sem fogom sajnálni, ha elmarasztalják, kirúgják, örökre leírják. Ha netán a vizsgálat arra a következtetésre jutna, hogy az illető lány folyamatosan provokált és az orvosi igazolása sem volt tényszerű, akkor a lányt sem fogom sajnálni. Azt viszont rettentően sajnálnám, ha egy ilyen eset miatt megrendülne az egyházi bentlakásokba vetett bizalom.
Kovács Hont Imre
.jpg)
