Évek óta mondják az ismerőseim, hogy a városhoz közeli földeken nem érdemes semmit sem termelni, mert, ha nem a medvék s a vaddisznók vagy az őzek, hanem elsősorban olykor a felebarátaink is dézsmálják. Nem rontják le a kerítéseket, nem túrnak össze a felismerhetetlenségig mindent, ahol eljárnak, hanem mindössze annyit tesznek, hogy értékesítési céllal módszeresen betakarítják a termést. Figyelgettem én is az alkalmi árusokat. Úgy vélem, hogy nagyjából ugyanaz a család, vagy annak kiterjedtebb rokonsága, szóval egy olyan populáció, amelynek az a célja, hogy minden eladhatót értékesítsen. Hónapok óta visszajár a környékünkre, mint a területi képviselők szoktak egy-egy cégtől. Kezdődött talán a cseresznyével, s aztán folytatódott, ahogyan kell, ahogy jönnek sorban a termények a nyári, majd az őszi hónapokban. Volt egy ideig tejes-kukorica, aztán a krumpli, ahogy annak rendje és módja szerint a nagykönyvben elő van írva, most éppenséggel a télálló almánál és a diónál tartunk… Onnan tudom, hogy itt tartunk, mert a minap is felcsengetett hozzánk egy ilyen árus, egy leányka, s mondta a magáét, úgyhogy hallottam jól a hanghordozásán, hogy azok közül való. Kicsit ingerülten tettem le a kaputelefont. Aztán pár óra múlva el kellett mennem otthonról. Láttam, hogy nemcsak a mi utcánkba, de közelünkben többfelé is komoly üzleti érzékkel telepített ki valaki ilyen mozgó árusokat. Valakiknek komoly logisztikai ismereteik vannak, tudják, hogy hová nem hatolnak be a szuper- és hipermarketek, nem szórólapoznak, nem szennyezik a környezetet, hanem egyszerűen megjelennek, ők maguk biztosítanak minket arról, hogy valóban árudömping van: ez az eljárás maga a túlkínálat. Csakhogy – figyelgettem az alkudozást – ezek az iskoláskorú és hátrányos helyzetűnek látszó gyermekek általában nagyon szabadon kezelték az árakat, nem volt semmi vonalkód, sem címke, sem kártyaolvasó, egyszerű biológiai úton ismertették az árakat, s ha – tegyük fel – a 10 lej hallatán, amikor veszélybe került a vásárlási aktus, azonnal alkalmazták az ötvenszázalékos árcsökkentést: – Ócsón adom, ötér elviheti! Én inkább szilvát vennék, próbálkoztam egy helyi hiánycikkel, s rákérdeztem, hogy tudna-e hozni? Mondtam, hogy azt szerezzen, mondjuk keddre, mert azt inkább megvennék. – Hol él maga, az nincsen! – figyelmeztetett az alkalom árusa. Nem kérdeztem meg tőle, hogy esetleg nem kellene-e iskolában lennie. Nem háborgattam a lelki békéjét, hiszen sejtettem, hogy az új idők eme öntudatos neveltje arra kérdésemre is kiválóan meg tudott volna felelni, s azt találja mondani, hogy nekem ahhoz semmi közöm. Mert nincsen? Tényleg nincsen? Semmihez nincsen nekem közöm? Sokszor valóban nem tudom, hogy mibe van, s mibe nincs beleszólásom, úgyhogy nem nagyon mondom, de az biztos, hogy amiatt van ez a sok szezonális áru és annak mozgóárusa a városunk utcáin, mert van hozzá vásárló. Igény van erre az ellenőrizetlen kínálatra. Ha a vásárló is egy kicsit becsületesebb lenne, és elhatárolódna az ilyen típusú termékbeszerzéstől, akkor azokon a földeken is több termény maradna, s talán az igazi tulajdonosoknak is jutna az ősz kincseiből ez meg az.

Simó Márton