Hirdetés

Arany alkony

Rátz-Illés Mária
Becsült olvasási idő: 3 perc

Majd’ mindenre van sztereotípiánk. Leegyszerűsített mentális képek mentén jóval könnyebb az élet, az előrecsomagolt igazságok és mirelitítéletek segítenek megspórolni az önálló, kritikai gondolkodással járó hajcihőt. Nincs ez másképp a szépkorúak esetében sem. Homogén társadalmi csoportnak tekintjük őket, gyakran erősen karikírozva vélt vagy valós hibáikat. Az öregember ideáltípusa eszerint szatyrával hajnali órában rendíthetetlenül törtető, orvosi váróban elénk vágó, elavult tudású, mégis mindent jobban tudó, dohos történeteket és legújabb kórságának tüneteit végtelenítve mesélő lény, akihez nagy türelem kell. Türelem kell hozzá, mert lassú, lépéseiben és reakcióiban egyaránt, és ezt a lassúságot hétköznapjaink tébolyult dervistánca nem tolerálhatja. A mindenható profit szempontjából biztosan hatékonyabb lenne az eszkimó-módi, hiszen milyen sokba kerülnek társadalmunk elaggott tagjai, a jövő fontos, nem a múlt, igazán lenne jobb helye is annak a pénznek.
Igazán lenne? A magam részéről leltárt készítve rájövök, hogy jóval több hetven körüli barátom van, mint velem egykorú, vagy nálam fiatalabb. Nyilván, személyiségfüggő is ez a dolog, meg szerencse kérdése is. Az én szépkorú barátaim mind nagy figurák, egyéniségek, fürge eszű, jó humorú népek. Az öregséggel járó apró méltatlanságokat nagyvonalúan veszik tudomásul. Vezeték nélküli tudástárak, akik jóval többet tudnak a túlélésről, mint én valaha is fogok. Kedélyüket nem törték meg sem háborúk, sem éhezés, sem diktatúrák. Derű árad belőlük, és valami időtlen szépség. Minden ráncuk egy történet. Az út végéhez közeledve, ezek az emberek élvezik az életet, örülnek minden napnak, minden jó tál ételnek, az együtt töltött időnek. Nincs olyan emberi viszony vagy helyzet, amit ne ismernének. Az embert látják magát, és elég bölcsek ahhoz, hogy gyarlóságát ne ítélkezve, hanem szelíd elnézéssel fogadják. Lételemük az adás. Táplálni eszmékkel, jó szóval, étellel. Odaadják a legzsírosabb falatot, az utolsó süteményt, a kicsi nyugdíj maradékát. Megkérdezik, hogy elég melegen öltöztél-e fel, hogy ettél-e, hogy tudtál-e aludni, hogy nem lenne-e szükséged több pihenésre? Ki teszi ezt meg rajtuk kívül? Ha velük vagy, kissé gyermek lehetsz újra, vigyáznak rád, óvnak, szeretnek. Ők a béke ebben az örök háborúban.
A szociális hálónk lyukas, újra meg újra kiderül. A székely társadalomban jellemzően negatív azok megítélése, akik öregotthonba adják a hozzátartozójukat, mintha az aggmenház a szegényház szinonimája lenne, ami már csak azért is faramuci, mert ezek az otthonok méregdrágák. Ez a téma sem ennyire fekete-fehér. Mióta a többgenerációs családnak leáldozott, megváltoztak a dolgok. Ahol mindketten dolgoznak, kisgyerekeket nevelnek, hatalmas feladat megoldani egy magatehetetlen, ön- és közveszélyes beteg ellátását, akit egy percre sem lehet egyedül hagyni. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy eldöntse, számára mi a járható út.
De van, amihez nincs joga senkinek! Aki egy idős embert éheztet, kifoszt, becsap, bántalmaz, és mindeközben vígan gazdagodik, semmivel sem jobb, mintha egy csecsemővel tenné ugyanezt, és a büntetését is ehhez kell mérni. Hogy ne használjak erősebb kifejezést.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!