„Mert amilyen szerepe van a testben a szemnek, olyan szerepe van egy országban az egyetemnek. És amilyen szerepe van az emberben az észnek, olyan szerepe van bármely országban a tudósoknak. Szem nélkül a test maga a sötétség, ész nélkül az ember ostoba állat.” (Apáczai Csere János, 1656) A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemünk, no meg a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem elődje, az 1872-ben megalakult Ferencz József Tudományegyetem első rektora, Berde Áron intő szavai a mai napig érvényesek: „…az egyetemet nem a néma falak, hanem a tanárok szellemi ereje alapítja meg jó hírnevében áldásos működésében.” Ennek a szellemi erőnek néhány képviselőjéről szeretnék kortársi rálátással, elismerő szavakkal szólni, azokról, akiknek az 1960-as években tudós szakmai öröksége, tanári nevelő példája továbbgyűrűzik a múló időben, az enyémben is, s több tanárkollégám életében… Hiszen utunkat egyengették, segítették, támogattak, s útravalóul tudással töltötték meg tarisznyánkat, hogy pályánkon később felhasználhassuk, hogy a talentumot, amelyet a Mindenhatótól kaptunk, a fiatalok hasznára fordítsuk… Családi vonatkozásban drága keresztapám, dr. Nagy András (1899–1974) teológiaprofesszor, egyházi író és áldott felesége volt a számomra lelki támasz, menedék… (Édesapám a Don-kanyarnál maradt, édesanyám családtagként afféle mindenes volt a családban.) Drága keresztapám szavaiból ízlelgettem azt a metaforikus nyelvet, amelynek Ő ösztönösen a mestere volt, s melyet később tanári pályámon meg kellett tanulnom. Ő irányított elemi és középiskolai tanulmányaim során, az egyetemen, és magyartanári munkámban is. Áldott legyen a drága emléke! 1960–1965 között, egyetemi hallgatóként magyar anyanyelvi és román nyelvi órákon, dr. Ádám Zsigmond (1913–1994) nyelvész, költő, professzor nyitotta fel a szemem a két nyelv hasonló és eltérő jellegzetességeire, adta kezembe Helyesen románul című tankönyvét. Tanácsára végeztem el az akkori főiskola román szakát is, miközben a Bihar megyei, a Gyantai Általános Iskolában magyar nyelvet és irodalmat, történelmet oktattam, s néhány évig az elemi, összevont osztályaiban román nyelvet is. A Tanár úr óráin is összegyűjtött tapasztalataim alapján sikerült megfogalmaznom anyanyelvi munkafüzeteimben összehasonlító gyakorlatokat, feladatokat is… Szelíd, szerény, biztos értékrendű, segítőkész mester volt sokunk számára, hálás köszönet érte! Egyetemi hallgatóként tisztelt, szeretett magyar irodalomtanárunk volt dr. Antal Árpád (1926–2010) irodalomtörténész professzor, akinek tankönyveiből még a középiskolában készültünk az érettségire. Az egyetemen megtanultuk Tőle az érzékeny szövegértelmezést, nemzedékekkel szerettette meg csodálatos irodalmunkat, s magam is válogatni tudtam a tanterv, a tankönyv ajánlotta művek között, igyekeztem megszerettetni klasszikus alkotásainkat… Előadásain a versek varázsa hatott ránk, mosolya, áhítatos, tudós magatartása kíséretében hitét osztotta szét, hogy biztos értékeket örököljünk Tőle… Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényén… – fogalmazta meg Egyed Emese sokunk gondolatát. Antal Tanár Úr szakmai és emberi magatartását példamutatónak tartom/tartjuk, vallomása is iránymutató: „Az eredményes szakmai oktatás alapja az intenzív kutatómunka”. Személyesen a Tanár úr óráin tudtam meg, hogy Kölcsey Ferenc Sződemeteren született (a középiskolában nem tanulhattunk Kölcseyről!), de csak később tudatosult bennem, hogy Sződemeter azonos Săuca Szilágy megyei faluval… Nemzeti imánk szerzője Erdélyben született! Hozzá is fogtam számba venni íróink, költőink születési helyét, idejét, emléktábláit, emlékmúzeumát, és sikerült összeállítanom Irodalmi bölcsőink Romániában című könyvemet. Ezt is köszönöm, Professzor úr! Már az első egyetemi éven dr. Balogh Dezső (1930–1999) nyelvész, követendő példaként állította elénk Kosztolányi Dezső szavait: „A nyelv az anyanyelvvel kezdődik és végződik. Csak az anyanyelv alkalmas a lélek kifejezésére.” A Tanár úr arra figyelmeztetett, hogy anyanyelven írni nem egyszerűen fogalmazás, hanem egyben a lélek lélegzése is… „A magyar nyelv szerelmese” jelzővel búcsúztattuk… Az újságírás titkaiba dr. Balogh Edgár (1906–1996) Professzor úr, közíró, szerkesztő vezetett be. Jakab Gábor a 20. század erdélyi irodalmának „nagyöregje”-ként emlegette, aki szóval, tollal, cselekedettel sokat tett erdélyi magyarságunkért, tanítványait is cselekvésre ösztönözte azért a közösségért, amelynek szolgálatát ő mindenekfölött-valónak tartotta (Dávid Gyula). Köszönöm, hogy irányította államvizsga-dolgozatomat is, s közölte a Korunkban első tudományos cikkemet, az Erdélyi Magyar Szó (1940–1941) címmel. Dr. Gálffy Mózes (1915–1988) nyelvészprofesszor anyanyelvi óráin megtanultuk, hogy egy-egy nyelvi jelenség fajtáit nem elég megérteni, hanem pontosan meg kell tanulni. Nagy hasznát vettem, amikor magyaróráimon tartalmas, de játékos formáit kutatva a tankönyveink mellé anyanyelvi munkafüzet összeállításán fáradoztam… Később pedig módszertani szakdolgozatom megírásakor, de a doktori disszertációm megírására készülve, az anyanyelvi munkafüzeteimet tágabb, szövegtani keretbe helyezve, tanácsait követtem. Áldott legyen az emléke! Nem feledhetem dr. Jancsó Elemér (1905–1971) irodalomtörténész Professzor úr tanácsát sem: „Fiaim, minél többet közölni. A legkisebb lap lehetőségét is ki kell használni. Nem számít, ha kis példányszámban jelenik meg, mert minden kis közlemény egyszer szakbibliográfiává válik.” A Tanár úr óráit élvezet volt hallgatni, kortársunkká tette a felvilágosodás íróit, de kedvenc témája volt Kazinczy Ferenc élete és a nyelvújítók munkássága is. Tanítása nyomán kolozsvári diákjaim számára összeállítottam a nyelvújítási szavainkat számba vevő társasjátékot, amelyet összekapcsoltam erdélyi diáknyelvi szógyűjtéssel… Ez utóbbi munkába több erdélyi iskola diákjai is bekapcsolódtak, s a szótárt a kolozsvári Tinivár Kiadó Rónaky Edit pécsi kolléganő Kész röhej című munkájával együtt meg is jelentette Erdélyi diáksóder címmel. Dr. Márton Gyula (1916–1976) nyelvészprofesszor, egyetemi tanár, nyelvjáráskutató óráira inkább kényszerből jártunk, „cédulások” jelzővel csúfoltuk azokat, akik be is kapcsolódtak a tanszéken működő nyelvjáráskutatásba, de amikor a Bihar megyei Gyantán magyartanár lettem, két idős házaspár is említette dr. Márton Gyula professzor nevét, mert a Fekete-Körös-mentén is gyűjtőúton járt… A Professzor úr nyomán diákjaimmal mi is gyűjtöttünk gyantai tájszavakat, s arra biztattam őket, hogy nyugodtan használják a gyűjtött szavakat, mondatokat, de ismerjék meg az irodalmi kifejezéseket is. A világirodalmat dr. Szabó György (1920–2011) irodalomtörténész, Professzor úr ismertette meg velünk. Diáknemzedékek hosszú sorát vezette be az antik, a középkori és az újkori irodalom titkaiba, ennek szellempezsdítő, emberformáló varázsáról diákjai vallanak, több évfolyamtársammal szombatonként el-elkísértük Őt, amikor Kolozsvár környékére kirándultunk… Már az első órán elmagyarázta, hogy az egyetemen illik ismerni a gyakornok, tanársegéd, docens, előadótanár, egyetemi tanár, professzor titulusokat és ezeket használni is kell. „Szerény, halk szavú, tudós tanárember, leginkább diákjai körében fordult elő… Szállóige-gyűjteményének egyik beszédes darabját idézhetjük: Vis est immensa laboris assidui – Mérhetetlen a kitartó munka ereje…” – (Antal Árpád laudációja). Imre Samu megfogalmazása szerint dr. Szabó T. Attila (1906–1987) Professzor urat „büszkén vallhatja őt magának – s úgy gondolom, vallja is – az irodalom, a néprajz, a történelemtudomány és művelődéstörténet egyaránt”. Anyanyelvünk sokoldalú tudósa volt, egyaránt foglalkozott nyelvtudománnyal, nyelvjáráskutatással, a hely- és személynévtörténet kutatásával. Az erdélyi nyelvészeti iskola megteremtőjének tartjuk, személyisége, munkássága meghatározta a 20. század nyelvészeti kutatásait, olyan tudományos örökséget hozott létre, amely az őt követők egész generációjának tudott munkát adni, gondoljunk az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár köteteire. Szerény tanítványa voltam, nem vonzott a cédulás gyűjtőmunka, de magyartanári munkám során sokszor lapozgattam, lapozgatom ma is a Tárat, amikor diákjaimnak egy-egy szó jelentését, használatára vonatkozó adatot keresek. Úgy emlékszem, a Professzor úr magyarázata nyomán tudatosult bennem, hogy a Csíkban, Csíknak, Csíkból… szavakban miért van mély hangú toldalék… Diákjaimnak is feltettem ezt a kérdést, s meg is magyaráztam: Szabó T. Attila, áldott emlékű professzorom szerint a szóban található i hang helyén valamikor egy zárt, mély hangú, a román î, â hanghoz hasonló hangot ejt(het)tek, s ezért mély hangú szóhoz mély hangú toldalék járul... Annyi év távlatából is figyelmeztet a Professzor úr élete értelméről vallott vallomása: „Én nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi az emberi életnek a célja. És nem tudtam mást találni, mint azt, hogy a munka. Az alkotás. A közösség számára való alkotás és a közösség életének egybefonódása a munka során.” Egykori hallgatók szerint a Professzor úr szigorú és emberséges volt a viszgáztatásban, lelkiismeretes a szakdolgozatok irányításában, javításában. Varró Ilona szerint „...nagyon féltünk Tőle, különösen egy hírhedt mozdulatát rettegtük: azt, amikor vizsga közben hátulról előrefele a hajába túr… Ez jelentette Nála az elbukást…” A régi magyar irodalom varázsvilágába dr. Szigeti József (1912–1986) irodalomtörténész, egyetemi professzor vezetett be bennünket. Neve fogalommá vált, mert diákjai Erdély-szerte Balassi Bálint, Mikes Kelemen, Apáczai Csere János és mások alkotásairól az Ő nyomában szólnak, beszélnek, magyaráznak a magyarórákon. A Professzor úr érzelmeinkre hatott, kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett meg… Balassi Bálint verseiből pl. a hit és a világi szellem viaskodását, Mikes Kelemen hűségét és a szülőföld iránti szeretetét, máig ható üzenetét példaként említette… „Egyéniséget formált, embert nevelt” (Gaal György) a régi magyar irodalmat kutatva és oktatva… Köszönjük Professzor Úr! Dr. Szabó Zoltán (1927–2007) nyelvészprofesszor „új kutatási területek, stilisztika, stílustörténet, irodalmi nyelvtörténet, szemiotika, szövegtan, úttörő művelőjeként, tanárként, nevelőként inspirálta, ösztönözte, irányította tanítványait, hivatásból, a tudományművelés önzetlen vágyától hajtva.” (Péntek János) A ’89-es fordulat után lehetőség nyílt kutatómunkám folytatására, s a Professzor úr azonnal elfogadta jelentkezésemet és anyanyelvi munkafüzeteim megírása, megjelenése nyomán kijelölte a célt: vizsgáljam a szövegtan keretében történő anyanyelvi oktatás kérdéseit… Elkísérhettem Őt Szegedre, ahol Petőfi S. János, Békési Imre, Nagy L. János, Benkes Zsuzsa és mások előadásain készülhettem a felvételi vizsgára, majd sok-sok órán át irányított, hogyan gyűjtsem anyanyelvünk oktatásának tudománytörténeti, elméleti, módszertani vonatkozásait, hogyan illesszem egy tágabb, az anyanyelvoktatás megújításának kereteibe az anyanyelvi munkafüzeteim gyakorlatait, feladatait, a hangtani, szótani, mondattani és főleg szövegtani keretbe… A szövegkutatók legújabb köteteit kölcsönözte, cikkeket fordított le számomra angolból, majd Budapestről dr. Balázs Géza egyetemi tanárt, Hangay Zoltán akkori főiskolai tanárt, Szegedről Nagy L. János főiskolai tanárt, Amerikából Makay Ádám professzort hívta meg a kolozsvári Zsemlyei János tanár úr mellé a disszertációmat bíráló bizottság tagjai sorába. A bizottság elnökének megnyerte dr. Kozma Dezső professzort, bölcsész kari dékánt… Hála istennek, Kozma professzor úr ma is szívesen segíti munkámat, tanácsai nyomán született meg több cikkem, tanulmányom, ajánlást kaptam Tőle az Irodalmi bölcsőink Romániában című könyvem megjelentetésére. Hálás köszönet érte! Szabó Zoltán Professzor úr kutatói-tanári munkám csúcsára segített, amikor 1998-ban megvédhettem A szövegtan jelentősége az anyanyelvi oktatásban című doktori disszertációmat… Hálás köszönet érte! A Professzor úr bölcsessége, jóságos emberszeretete, segítőkészsége örökké hiányozni fog… Az itt említett kedves tanáraim mellett tisztelettel és szeretettel emlékszem munkatársaikra is, akik segítették Őket oktató-nevelő munkájukban, a szemináriumokon, a könyvtárban irányították botladozó lépteinket… Elmondhatom, hogy mindannyian szerették konzerválni azt, ami értékes, szép és jó! Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad… Adassék örök tisztelet és hála áldott emléküknek, örökségüket a hagyomány és az újítás egységében az utódok ápolják/ápoljuk és adják/adjuk tovább az utódoknak, elődeink nyomán haladva… Málnási Ferenc ny. magyartanár – Kolozsvár