borús égbolt
Álkapcsolatok
Elmagányosodó társadalmainkban ki így, ki úgy küzd az egyedülléttel. Olvasom, hogy Japánban például családtagokat, rokonokat lehet bérelni, a virágzó szolgáltatás népszerű és nagyszerű. Az erre a feladatra alkalmazott színészeket esküvőre, születésnapra és különböző más összejövetelekre lehet bérelni, de nemcsak. Mert csodák csodája, olyanok is vannak, akik egy békés délutáni palacsintázásra és közös esti tévénézésre keresnek társat, hogy a mindennapok fojtogató magányát megoszthassák valakivel.
Olvasva a megdöbbentő tényeket – Japánban már több mint 30 éve létezik a jelenség – azon gondolkodtam, hogy nálunk mennyire változnak a közösségek, mennyire jellemző a magány és az elszigetelődés. Tény, hogy az internet térhódítása és a külföldre vándorlás előtti állapotoktól már messzire eltávolodtunk, de talán a japánoktól még távol állunk e tekintetben. Valahol középúton vagyunk talán, hiszen már felismertük a problémát, tudunk róla, de kissé nehezen tudunk vagy akarunk tenni ellene. Hiszen aggodalomra ad okot, ha az alany telefonos interjúra vállalkozik csak, mert nincs kedve vagy ideje találkozni. Vagy a párkeresés előtt álló fiatal nem társaságba jár, hanem regisztrál egy oldalon, és innen várja, hogy rátaláljon az igazi. De találkozhatunk magányos idősekkel, akiknek minden vágyuk, hogy az unokák kacagása töltse be a házukat, vagy legalább megnyissa az ajtajukat valaki és megkérdezze, hogy vannak.
Szeretném hinni, hogy mi másképpen próbáljuk megoldani a magány képletét, igyekszünk minél több olyan kisközösséget létrehozni, ahol nem érdekbarátságok születnek, hanem a közös hobbi, érdeklődés adja meg a kapcsolatok őszinteségét. És keressük folyamatosan a kapcsolódási lehetőségeket a másik emberrel: megszólítjuk, felhívjuk, megismerjük és tiszteljük egymást. Így nem marad idő panaszkodni, hogy bezzeg a régi időkben milyen más és milyen jó volt minden.
Boncina-Székely Szidónia
.jpg)
.jpg)
